A Pokol kapujában

2011 május 29. | Szerző: ildiko0610

Designed by: A Pokol kapujában   A hetvenes években a Szovjetunió területén, Szibériában egy nemzetközi geológusokból álló csoport, fúrásokat végzett a földkéregben. Mivel arrafelé már találtak olajmezőket, ezért céljuk egy felhasználható ásványkincs, olaj, vagy földgáz felfedezése volt.   Azokban az időkben az a szovjet elmélet uralkodott, miszerint minden területen le kell győzni a nyugatot. A kommunizmus erős, és ezt meg kell mutatni a világnak.    A Kola-félszigeten, ami ma is Oroszország része, sikerült egy tizenkét kilométernél is mélyebb fúrást végrehajtani. A dr. Dimitrij Azzakov és norvég kollégája, Barn J. Nummendahl által vezetett fúrócsoport célja, egy tizennégy kilométeres mélység elérése volt, ám a kilencedik kilométerénél a fúrófej erős kőzetrétegbe ütközött. A fúrófej órákon át küzdött a mélységben úgy, hogy közben a fúrószár, és az egész fúrótorony folyamatosan remegett. Aztán hirtelen abbamaradt a remegés és a fúrófej felgyorsult. Arra a következtetésre jutottak, hogy talán egy üregbe fúrtak bele. Ilyenkor bevett eljárás, hogy kihúzzák a fúrófejet, lebocsátanak az üregbe egy speciális mikrofont, majd annak segítségével, lehallgatják a földalatti mozgásokat. Legnagyobb megdöbbenésükre nem a szokásos lassú, elnyújtott zajokat hallották, mely a földrétegek egymásra ható nyomásából fakad, hanem jól érzékelhetően emberi sikolyok hangjait, melyekről felvételeket is készítettek: http://www.youtube.com/watch?v=8iPIXq_jGMQ Jól kivehető az emberi fül számára is, hogy férfiak, és nők sokasága sikoltozik. A felvétel végig visszhangos, ami nem annak köszönhető, hogy az 1977-es technika ennyire torzított volna, hanem valószínűleg az üreg falairól visszaverődő valódi visszhangok miatt. http://www.youtube.com/watch?v=R_wwLd9Rk3k&feature=related Aki csak meghallgatta a geológusok közül, mind mély megdöbbenéssel és tanácstalansággal viszonyult a felvételhez. Izgalom uralkodott el a táboron. Mindenki hallhatta a hangokat, és sokan ki is mondták véleményüket, hogy szerintük olyan ez, mintha pokolban kínlódó emberek tömegének hangját hallanák a felvételen. Ám a döbbenet még csak ezután érte el a tetőfokát.   Azon az éjjelen a furatból, hirtelen támadt nagy nyomással, füst tört fel a magasba. Pár másodpercig tartott a jelenség, amikor a füstből egy denevérszárnnyal rendelkező, többméteres lény csapott a táborra. Körözött a megzavarodott emberek felett, és szemmel láthatóan élvezte, mennyire félnek tőle. Aztán elrepült az éjszakába.  Ezek után olyan pánik tört ki, és akkora volt a fejetlenség, hogy a közeli városból az összes mentőautónak ki kellett jönnie. Nagyon erős nyugtató-injekcióval tudtak csak egyeseket lecsillapítani. Néhány embert olyan sokkhatás ért, hogy be kellett szállítani őket a legközelebbi kórházba. A tábor környékét lezárta a hadsereg, és azóta sem lehet megközelíteni azt a helyet.   Dr. Azzakov a következőket mondta az esetről: „Mint kommunista, nem hiszek a Mennyben vagy a Bibliában, de mint tudós, most már hiszek a Pokolban. Mondanom sem kell, mennyire meg voltunk döbbenve a felfedezéstől, de tudjuk mit láttunk, és hallottunk. Meg vagyunk győződve arról, hogy a Pokol kapuján fúrtunk át. A fúró hirtelen vadul forogni kezdett, jelezvén, hogy üregbe jutott. Az érzékelők szerint pedig drasztikusan megnőtt a hőmérséklet, meghaladta az ezer fokot.” A társaság nagy része azonnal istenhívő lett, köztük dr. Azzakov is, akinek az esetről jó ideig hallgatnia kellett a Szovjetunión belül. A hazaküldött nemzetközi geológuscsoport azonban szabadon beszélhetett a szibériai élményről. Bár azóta nagyon sok év telt el, a mai napig történnek olyan események, melyek megerősítik a szibériai eset hitelességét.   Ilyen történet például Jacques Cousteau – világhírű francia felfedező, tengerbiológus, kutató – esetében is előfordult. Egy alkalommal, egyik embere meglepő élményben részesült búvárkodás közben. A Karib-tengeren voltak épp, és emberének az volt a feladata, hogy egy felderítetlen, tengerfenék alatti barlangrendszerbe merüljön le. A férfi ezt meg is tette, de röviddel azután, hogy alábukott, máris megrántotta a mentőzsinórt, hogy húzzák fel.  A fedélzetre jutva, olyan pánikhatás alá került, mely miatt sokáig alig tudott megszólalni. Amikor végre erőt vett magán, elmondta, hogy odalent a mélyben, tisztán kivehető emberi sikolyokat hallott, és olyan rettegés tört rá, hogy azonnal menekülni akart. Ez az eset ott és akkor történt, ahol Cousteau kapitány híres kijelentése elhangzott, vagyis az, hogy amit ő ott látott a mélységben, arra még nincs felkészülve a világ. A múlt század diktátora, Adolf Hitler szintén nagy érdeklődést mutatott a Föld belseje iránt, állítólag megszállottan hitt abban, hogy bolygónk belül üreges, és benne élőlények lakoznak. Sőt megszállottan hitt abban az elméletben is, hogy a Föld nem más, mint egy gömbben elhelyezkedő felület, a gömbön kívül pedig nem létezik semmi. A gömb középpontjában van a Nap, annak sugarait veri vissza a gömb homorú belseje. A Hold sem más, mint csak egy visszaverődés, és a csillagok is csak visszaverődnek a gömb belső felületéről. 1942 áprilisában, a háború tetőfokán dr. Heinz Fischer vezetésével elindult egy titkos expedíció a balti-tengeri Rugen szigetére. Fischer doktor szakértője volt a vörösön inneni sugárzásnak, és expedíciója keretében több napra egy érzékeny fényképezőgépet 45 fokos szögben állított fel, amelyben infravörös sugarakra érzékeny filmet helyezett el, hogy a Föld homorú égboltjának visszaverődésében észlelje az angol flotta mozgását.  A keresztény vallás hívői számára nem kérdéses a mennyország és a pokol létezése. A túlvilági paradicsom létezésének a bizonyítása lehetetlen, de a pokolról a hívő emberek úgy tartják, hogy az valahol „lent” van, tehát valahol a föld mélyében. Ezt igyekszik alátámasztani egy Dimitrij Azzakov nevű orosz, és egy Barn J. Nummendahl nevű norvég geológus. Felfedezésüket egy finn ismeretterjesztő magazin tette közzé. A cikk szerint az orosz és a norvég geológusok több mint 14 kilométer mély lyukat fúrtak Szibéria földjébe, és odalentről emberi kiáltásokat hallottak. A Föld legmélyebbre lenyúló üregéből fájdalom és őrület hangjai csaptak fel, és a két geológus megrettent, hogy kísérletükkel szabadjára engedték a gonosz erőit.  Dr. Azzakov, a fúrás vezetője az Ammenusastia című finn lapnak kijelentette, hogy a tények, amelyekre rábukkant, olyannyira megdöbbentőek, hogy el sem meri képzelni, mi lehet odalent. „Kezdetben minden rendben volt a fúrással – mondta az orosz geológus–, majd 14,4 kilométeres mélységben a fúrószár erősen remegni kezdett, amire az az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy a fúró vége egy nagy kiterjedésű üregbe ért. Ebben a barlangban a hőmérséklet elképesztően magas lehetett, számításaik szerint elérte az 1000 fokot.” Ez az adat semmiképpen sem egyezett azzal, amit feltételeztek. Odalent szó szerint a pokol lángjainak kellett égniük. A geológusok ekkor abbahagyták a fúrást, és a norvég társkutató, geológus szakember javaslatára másfajta vizsgálatok kezdődtek. Ezek egyike az volt, hogy egy mikrofont engedtek le, amellyel azt akarták kideríteni, milyen földmozgások és lemezaktivitás figyelhető meg a mélyben. A mikrofonok azonban valami különlegeset is észleltek, amit nem lehetett másképpen leírni, mint ezernyi ember fájdalomüvöltését. ”Ez a legutolsó felfedezésünk annyira megrázó volt – folytatta az orosz tudós –, hogy azonnal felfüggesztettünk minden további kutatást. Amikor érzékeny mikrofonjainkkal talajmozgásokat akartunk felvenni, egy különös, magas frekvenciájú hangot észleltünk. Először azt hittük, hogy műszereink hibás működéséből ered, de később a hanganalízis kimutatta, hogy egyáltalán nem erről van szó. A letisztított és a különféle zajoktól megszűrt felvételen emberek fájdalmas kiáltásai és sikolyai hallatszottak. Nem mondok számokat, hogy hányan lehettek, de több ezer, ha nem millió emberi hang keveredett egymással.” Erről az eseményről egy norvég lap is beszámolt, itt dr. Barn Nummendahl közölte észrevételeit. Ő az Asker című lap munkatársának kijelentette, hogy őket – őt és orosz kollégáját – elhallgattatták. De ő még mindig retteg az életéért, mert megszegte a titoktartási parancsot. Nem is mer visszamenni Oroszországba, mert azonnal börtönbe vetnék. Szerinte a fúrást felső parancsra hagyták abba, és a külföldi szakembereket azonnal menesztették, két napon belül el kellett hagyniuk az ország területét. Meg is fenyegették őket, ha bárkinek elárulják a fúrás eredményét, végezni fognak velük. Habár Oroszország a Szovjetunió szétesése után drámai változásokon ment keresztül, sok területen még megmaradtak a múlt felfogásai. Bár a norvég vagy az orosz szakember a mai napig sem érti, miért tiltották meg nekik a felfedezés közzétételét. ”Másnap felkeresett bennünket egy tisztviselő a minisztériumból, és megváltoztatva a korábbi fenyegetést jelentős pénzösszeget ajánlott fel a hallgatás fejében. Amint hazaértem Norvégiába, a teljes összeget – a norvég geológus nem árulta el, mekkora volt, de nem cáfolta meg az újságírót sem, akinek a feltételezése szerint hatszámjegyű dollárösszeg volt – jótékonysági célokra adományoztam.” Dr. Nummendahl szerint az oroszokat igazából nem a föld mélyéből előtörő hangok izgatták, hanem valami ennél is sokkal rémisztőbb esemény, ami a következő éjszaka játszódott le. „A felfedezés éjszakáján, amikor mindannyian azt találgattuk, mit is fedeztünk fel, egy hatalmas, fényes gázfelhő tört elő a lyukból, és felvette egy ember arcát. Ebben a gázfelhőben felbukkant egy szárnyas, izzó alak is, és az égen kirajzolódva a következő szó volt olvasható: <Győztem!>” A táborban leírhatatlan lett a káosz. Egész hajnalban mentőautók szirénáztak, és az orvosok olyan nyugtatót adtak be a munkásoknak, amely állítólag törli a rövid távú emlékezetet, és a sokkos állapotú betegek kezelésére szokták használni. Más újságírók megkíséreltek utánajárni a finn és a norvég lapok híradásainak. Sikerült is kapcsolatba lépniük a norvég geológussal, aki meghatározta, hol történt a fúrás. Az újságírók helyszíni vizsgálatai azonban nem jártak sikerrel, mert az a terület Szibériában a külföldi kutatók számára tiltott zóna, annyit azonban mégis sikerült kideríteni, hogy a megjelölt területen létezik egy elzárt katonai objektum, amelyen csak egy építmény van, egy vastag betonból épített platform. Világvége Magazin, V.V.M. MAGAZIN, Hungary

 

2011 március 15. | Szerző: ildiko0610

 Jó régen nem írtam.. Egy párszor kinyitottam ezt az oldalt – örömmel konstatáltam, hogy nagyon sokan idekattintanak – de idő hiányában mindig bezártam, beírás nélkül. Annyi-de annyi minden kavarog bennem! Nézem, nyomon követem itt a neten a napi-heti-havi politikát, történéseket és közben kiált bennem egy hang: emberek! Tényleg nem vesztek észre semmit? Tényleg rohantok észrevétlenül, gondolkodásra képtelenül a végzet, az ítélet felé? Beszélgetek rengeteget – mert olyan beszédes csajszi vagyok ám a valóságban is – emberekkel a mindennapokról, a gondjaikról, mindig igyekszem elmondani, hogy minden problémára ami itt a földön érheti az embert Jézus Krisztus az egyedüli megoldás. Sokszor meghallgatnak, néha nem – de én azért rendületlenül hiszem, hogy a magot el kell vetni az emberek életébe Isten az aki majd megöntözi, hogy valódi hit jöhessen létre a szívbe. 

Szeptemberi szívmelengető történet

2010 szeptember 14. | Szerző: ildiko0610

 Szervusztok!

Jó régen nem írtam. Rengeteg munka van – dicsőség Istennek – rengeteg emberrel tudok beszélni az Úrról és azt látom a hétköznapokban, hogy egyre több ember nyílik meg, egyre több ember nyitottabb az Igazságra. Ami nagyon jó, hiszen a Szent Szellem bizonyságot tesz a szellemünkben, hogy közel van Jézus Krisztus visszajövetele és rendkívül fontos, hogy az emberek ne elvesszenek, hanem megmeneküljenek az elkövetkezendő ítélettől. 

Nagy örömömre szolgál, ahogy látom – hogy bár nem vagytok nagy kommentelők – de rendkívül sokan olvassátok a blogomat. Szeretnék megosztani veletek egy szívmelengető történetet, amely a legutóbbi bejegyzésben idézett Bonnke evangélista önéletrajzi könyvéből való több más történettel egyetemben.

“Tudatában vagyok annak, hogy
ahogy az emberek olvassák ezt a történetet olyan milliókról, akikre hatással
van az evangélium, a gondolkodásuk rövidre zár. A számok túl elvontak. Egyesek
számára kevésbé igazi lesz, mert olyan lelkeket írok le, akik Afrikában jönnek
Krisztushoz. Fekete arcú fekete emberek nagy tömegei ők. És a modern élet
nagyobb rendszerében sok ember számára ezek az emberek egyszerűen nem
számítanak annyit, mint a fehér emberek, akik egy nyugati társadalomban élnek.
De akik így gondolkodnak, nagyon tévednek. Ezért adta nekem Isten David Attah
történetét. Ő egy volt abból a 11 millióból, akik részt vettek a 2002-es
evangelizálási hadjáratokban. Egyetlen történet, amely demonstrálja, hogy e
drága lelkek mindegyikének nagy jelentőségű története van, amit el kellene mondani.

 

DAVID ATTAH muzulmán otthonban
nőtt fel Nigériában. Átlagos magasságú, jól ápolt testalkatú volt, és érzékeny
és kellemes arca volt. Rövidlátás miatt fémkeretes szemüveget viselt, amitől
finom intelligenciájú férfi benyomását keltette.

Belül azonban sok év óta fájdalmat
hordozott. Egyetlen gyermek volt, édesanyja meghalt, amikor még kisfiú volt.
Soha nem kellett az ő hideg és kemény apjának. Barátja alig volt. De már nem
tudta tovább elviselni. Egy nap, mint egy fiatal férfi, egyszerűen elhatározta,
hogy elveszíti a magányosságát. Makurdiba költözött, egy házba egy
diákcsoporttal, és beiratkozott a Nigériai Állami Egyetem helyi tagozatára,
kommunikációs szakra. Mosolyt öltött az arcára, és melegen üdvözölt mindenkit,
akivel csak találkozott. Nemsokára el is érte a célját. Barátok vették körül.
Elveszítette a magányosságát.

Közel négyévnyi szorgalmas
tanulás következett. Múltjának fájdalmát eltemette, ahogy élvezte a baráti
társaságot, amiért sóvárgott. Amikor diáktársai bajban voltak, ő ott volt, hogy
meghallgassa őket és törődjön velük. Amikor pénzügyi gondjuk volt, belenyúlt a
saját zsebébe és kölcsönadott. Volt, amit sosem fizettek vissza. Néha a kölcsönt
átalakította ajándékká. Dávid egy megmentő lett. Ilyen tulajdonságok mellett népszerű
lett. A diákok, a fakultás, sőt még a karbantartó személyzet is – mindenki
szerette Dávid Attahot.

Egy evangélista érkezett a
városba. Dávidot meghívta egy Jónás nevű keresztény diák, hogy vegyen részt az
összejöveteleken. Dávid mindig is hitt Istenben. Számára a nagy kérdés ez volt:
„Milyen Isten Ő?” Az ő muzulmán családja azt tanította neki, hogy Allah
abszolút szuverén, ő mindent eltervez, mielőtt megtörténik. A legjobb, amit
bárki tehet az, hogy elfogadja a sorsát: „Allah akarja azt.” De Dávidnak az
lett a sorsa, hogy magányos fiú legyen, és ő elutasította ezt a fájdalmas
sorsot. Kész volt arra, hogy elfogadjon egy keresztény Istent, aki azt mondja:
„Újra kell születned.” Szerette a keresztény nyelvezetet, ami az újjászületésről,
az újrakezdésről és a második esélyről szólt.

Ezzel ellentétben mindaz a nyers
muzulmán hit, amit útközben felszedett, úgy tűnt, hogy az ő földi atyjának
személyiségére illett: szeretet nélküli, merev, nem-törődő. Ugyanaz az atya,
aki elutasította őt. Az evangelizációs prédikáció a szeretet Istenét mutatta
be, aki meghalt a világ bűneiért. Jézus a szeretet mennyei Atyját mutatta meg,
aki elküldte az Ő Fiát, hogy meghaljon a világért. A választás világosnak tűnt.
Dávid felemelte a kezét, és elismételte a megtérő imát, megragadta Krisztust,
mint Megváltóját. Most már úgy érezte, hogy az ő új élete a barátokkal és a
barátsággal örökké fog tartani Isten családjában.

Hamarosan azután beütött a
tragédia. Ahogy ment az iskolába, egy nő gyorsan hajtott át egy
útkereszteződésen az egyetem területe mellett, és elütötte Dávidot. Megérkezett
a rendőrség. A nőt letartóztatták, és azzal vádolták, hogy ittasan vezetett. Dávidot
mentő vitte el. Semmiről nem tudott. Napokon át eszméletlen volt, súlyos
fejsérülésekkel, törött csontokkal és belső vérzéssel.

Amikor újra kinyitotta szemét,
egy kórházi teremben volt. Hallotta, hogy egy ismerős hang azt mondja: „Két
napig eszméletlen voltál.” Homályosan látta, hogy karjai és lábai gipszbe vannak
téve. Feje lüktetett, és kötszerbe volt pólyázva. Küszködött, hogy eszébe
jusson, mi is történt vele.

Tanórára ment gyalog. Hirtelen
mindenki rohant, hogy elmeneküljön egy gyorshajtó autó elől, de valaki elzárta
az útját. Visszaemlékezett, hogy mintha a testén kívül lett volna, egy hátborzongató,
csendes vákuumban. Látta, hogy fémkeretes szemüvege felrepül a kékségbe, látta,
hogy a teste bukfencezik, mint egy lassított felvételen, aztán hallotta a
visszataszító puffanást, ahogy az autó elütötte. Elméjében az idő nem volt
szinkronban. Olyan dolgok, amiknek először kellett volna történniük, azután
történtek, és olyan dolgok történtek azután, amiknek először kellett volna
történniük. Volt egy fényvillanás, és aztán minden egy 48 óráig tartó
sötétségbe merült.

És most itt volt egy kórházi
teremben. Jónás alakját érzékelte az ágya mellett. Jónás ismerős hangja volt
az, amit hallott, amikor felébredt. Szobatársak voltak, és a tervek szerint
együtt végeztek volna. Pár hét múlva kezdődnének a záróvizsgák. De sérüléseinek
mértékéből Dávid tudta, hogy nem fog időben felgyógyulni, hogy barátaival
együtt végezze el az iskolát. Álma, hogy kommunikációs karrierbe kezd, óriási
hátrányt szenvedett. Hogyan választhatta ki Isten ezt az időpontot, hogy ilyen
gonosz sorsot rendeljen el számára? Talán, végül is, Allah az Isten.

Becsukta szemét. Szívének minden
dobbanása pulzáló fájdalmat küldött szemhéján keresztül. Olyan volt, mintha egy
vasüllőt ejtettek volna a mellkasára. Minden lélegzetvétel szenvedés volt, és
fájdalomnyilakat lőtt ki a bordáin át. Csak aludni akart. De azt mondta
magában, hogy hajnali háromkor fel kell ébrednie, hogy imádkozhasson. Az volt a
mágikus óra. Gyermekkora homályából visszaemlékezett a hitvallásra: Hiszünk
abban, amit az Ő Küldöttje mondott nekünk, hogy Ő leereszkedik a közeli égbe
minden éjszaka utolsó harmada előtt, és azt mondja: „Ki imádkozik Hozzám és Én meg fogom válaszolni az imáját? Ki kér Engem
és Én meg fogom neki adni?” (Idézet ebből a
könyvből: A Muzulmán Hite, A Mi Hitvallásunk, Anima Network, 1997, 6. oldal).
Ahogy összezúzott teste megadta magát az álomnak, Dávid azon tűnődött, miért
kér Allah kérdéseket hajnali háromkor? Miért nem válaszokat ad?

Amikor újra felébredt, már
magasan járt a nap. Elszalasztotta az esélyét, hogy imádkozzon. Egy ápolónő
ellenőrizte életfunkcióinak jeleit. Elhatározta, hogy megkérdezi tőle, milyen
súlyosak a sérülései, de ahogy megpróbálta megformálni a szavakat, sem mozgás,
sem hang nem jött ki a szájából. Már kifejlesztette azt a készséget, hogy
kedvességet és hálát fejezzen ki a körülötte lévők felé, amely viszonzásul
buzgóvá tette őket, hogy segítsenek neki. De a szavak a fejében nem tudták
mozgásba hozni a nyelvét. Olyan volt, mintha a kapcsolatot elvágták volna.

Azt gondolta, talán a fején lévő
kötés túl szoros az állkapcsánál, és korlátozza a beszédben. De karjait
visszatartotta a gipszkötés, és így nem tudta meglazítani. Ismét megfeszítette
erejét, hogy beszéljen az ápolónővel. Hagyjuk a beszédet – megpróbált kiadni egy
hangot, egy nyöszörgést, egy nyögést, de semmi nem történt. Az ápolónő
együttérzéssel nézett rá, és kiment a szobából. Kezdte magát furcsán
szétkapcsoltnak érezni. Futótűzként söpört át elméjén a félelem.

Az ágy melletti asztalkán meglátta
a Bibliát. Bizonyára Jónás hagyta ott számára. Látványa eszébe juttatta, hogy
Allahhal ellentétben a Biblia Istene mindig kész meghallgatni az imákat, a nap
huszonnégy órájában. Nem kell hajnali háromkor felébrednie, hogy hatással
legyen Rá áhítatával. Talán, végül is, imádkoznia kellene a mennyei Atyjához,
Jézus nevében imádkozva. De mit imádkozzon? Imádkozzon védelemért sérülés vagy
balesetek ellen? Ez már egy kicsit késő. Imádkozzon gyógyulásért? Majd később
gondolkodik az imáról.  Jelenleg a hite
épp úgy össze volt zúzva, mint a teste.

A következő hónapokban
elkezdődött a gyógykezelés kemény munkája. Ez alatt az idő alatt a Makurdi Általános
Kórház idegsebésze megvizsgálta Dávid beszédét. Feltárta, hogy Dávidnak még
mindig csodálatos nyelvkészsége van, és képes írni. De Dávid teljesen
elveszítette azt a képességét, hogy kiejtessen a szájával egyetlen árva szót –
akárcsak suttogva is. Az orvos utánanézett az orvosi szakfolyóiratokban. Azzal
tért vissza Dávidhoz, hogy ez egy jól dokumentált rendellenesség, ami
fejsérülésből ered. Úgy hívják: aphasia.
(Afázia = beszédképtelenség, megnémulás) Az
afáziának sok különböző típusa van, de Dávidé világosan le volt írva a
szakirodalomban.

A rehabilitáció heteiben, amik következtek,
Dávid visszanyerte jobb kézfejének használatát. Gondolatait a jegyzettömbje
segítségével kommunikálta. Az orvosok és a személyzet a kórházban megszerették
okos és érzékeny betegüket. Különleges erőfeszítéseket tettek, hogy bátorítsák.
Azt mondták neki, hogy egy nap visszatérhet beszédkészsége éppen olyan
rejtélyesen, mint ahogy elment. Azonban Dávid nehéznek találta egy ilyen remény
elviselését. Számára ez kiagyalt vágyálomnak tűnt. Világos testi diagnózist és
igazi gyógykezelést akart. Máskülönben inkább nem hallgat meg ilyen jóindulatú
hazugságokat.

Időközben a kórházi számlák elég
valóságosak voltak. Minden elképzelhetőt meghaladtak. Semmit nem adtak ingyen a
Makurdi Kórházban. A fájdalomcsillapítók, a vérhígítók naponta 250 nairába
kerültek, és abban még nem volt benne a szoba és az ellátás, valamint az orvosi
vizsgálat.  (A
naira Nigéria hivatalos pénzneme.) Pár héten belül elfogyott a pénze.
Kezdett mélyre süllyedni az adósságba.

A kórház megkövetelte, hogy a
betegek fizessenek az ételért. Többé már nem engedhette meg magának, hogy
megvegye. Hogy lelassítsa tartozásai növekvő áradatát, elkezdte betegtársai
hulladékait és ételmaradékait keresni. Az emberek annyira kedvelték, hogy
valójában visszatartottak ételt a számára. Sikerült egy ideig elboldogulnia a
jótékonykodás ilyen megnyilvánulásán.

Ezalatt egyetemi évfolyamtársai
lediplomáztak. Elfoglalta őket az új élet és a karrier keresése. A baleset után
az első napokban Jónás és más diákbarátok meg-meglátogatták. De miután órákat
töltöttek a betegágyánál, türelmetlenek lettek. Az a Dávid, akit ők ismertek,
gyors észjárású volt és ragyogó társalgással teli. Most pedig minden válaszát
le kellett írnia, és úgy tűnt, elvesztette a képességét, hogy érzelmileg
felépüljön. A társalgás kemény munka lett. Frusztráltságában Jónás azzal
vádolta, hogy csak tetteti a némaságot.

„Miért nem teszed egyszerűen túl
rajta magadat?” – mondta, és elhagyta a szobát, hogy soha többé vissza se
jöjjön.

Dávid elhatározta, hogy eladja
tulajdontárgyait, hogy kifizesse gyógyszerszámláit. Elküldte egy barátját, hogy
hozza el a dolgait a házból, amelyen diáktársaival osztozott, de amikor a
barátja megérkezett, a szobája üres volt. Úgy tűnik, régi barátai mindent
elloptak. Talán eladták dolgait, hogy kifizessék régóta esedékes lakbérét.
Bármi is volt az ok, nem törődtek azzal, hogy megosszák vele terveiket. Soha
nem látta újra egyetemi barátait.

Ez nagyon keményen érintette. Az
új élet, amit létrehozott magának Makurdiban, barátokkal körülvéve, csak
délibáb volt. Talán az volt a sorsa, hogy magányos legyen végül is, és igazán
soha semmi nem változott. A régi dolgok nem múltak el, ahogy a Biblia mondta.
Nem lett újjá minden. (2 Kor 5: 17)
Kezdtek depressziós hangulatai lenni.

Mivel nem volt hova mennie, sem
közvetlen családja, hogy szeretettel fogadják, Dávid bennmaradt a kórházban. A
hetek hónapokká lettek. Egy nap egy országos televíziós stáb jött, és
történetet forgatott róla. A helyi idegsebész írta le esetét a közönség
számára. Az egész országban leadták, és Dávid nevét és arcát egész Nigéria
láthatta. A nyilvánosságot arra használták, hogy pénzt szerezzenek a kórház
számára. Mindezek után, szeretettel úgy emlegették: a kórházi tanács „Elnöke”. A
személyzet és a betegek úgy kezelték, mintha övé lenne a hely. De neki nem
voltak illúziói; a kórházé volt ő is, és minden penny, amit keres majd az élete
további részében. Azonkívül, ő már egyszer élvezte az ilyen hízelgést sok
barátja részéről az egyetemen. Tudta, hogy akik rajongásukat adják ma, holnap
majd cserbenhagyják.

Egy nap az idegsebész elrendelte
Dávid fejének MRI vizsgálatát. Az eredmények alapján azt javasolta, hogy
sebészileg el lehet távolítani bizonyos hegszövetet a feje hátsó részén, amely
nyomást gyakorol az agyára. Azt mondta, hogy ez a finom műtét pozitív
eredményeket hozhat számára. Nem ígért semmit, de a puszta utalás arra, hogy
visszanyerheti beszédképességét, felkeltette Dávid vágyát. Hajlandó volt bármit
kockáztatni érte. Beleegyezett a műtétbe. De hirtelen felfordult a politikai
helyzet Nigériában. Az orvos, aki egy olyan párttal állt kapcsolatban, amelyik
ellenezte az akkori vezetőt, családostól elmenekült az országból. Dávid
műtétjének minden tervét feladták.

Most már aztán elég! Dávid
elhatározta, hogy véget vet a fájdalomnak. Kihasználta, hogy szabad bejárása
volt a gyógyszertárba, és ellopott egy készlet mérget. Elkészített egy halálos
adagot magának. Ha Isten a magányosságra, adósságra, kudarcra, és némaságra
szánta, akkor ki akar lépni. Elmegy és megnézi Istent szemtől szembe, és
megkéri, hogy adja ezt a megbízást valaki másnak.

Leült és írt egy levelet.
Megköszönte a kórház személyzetének minden erőfeszítését. Világossá tette, hogy
halála saját keze által van. A levélben leírta az okokat, amiért megöli magát.
„Nem érdemes élni” – írta. „Mindig egyedül leszek. Semmi nem számít.”

A levelet a Bibliába helyezte, és
az éjjeliszekrényre tette. Aztán lefeküdt. Az volt a terve, hogy addig vár,
amíg el nem alszik a kórterem, és aztán beveszi a mérget. Senki nem fog addig
rátalálni, amíg már túl késő lesz.

E döntés ellenére, egy furcsa
békességet érzett. Az állandó nyugtalanság, amely éjjel-nappal kínozta elméjét,
egyszerűen megszűnt. Később megértette, hogy a halál szerzője, lelkének
Ellensége, együttműködik azokkal, akik elhatározzák, hogy segítik gonosz ügyét.

 

Ahogy ott feküdt, elhatározva,
hogy meghal, Valaki Másnak nagyobb és jobb tervei voltak számára. Egy gyönyörű
lány, akinek nagy és kedves szeme volt, sétált be a szobájába. Dávid azt hitte,
álmodik. A lány nem tartozott az ápoló személyzethez. Ismert mindenkit a
Makurdi Kórházban, és emlékezett volna erre a bájos teremtésre.

„Beszélhetek veled?” – kérdezte.

Hangja lágy volt és meleg. Egy
olyan biztos hangszínnel beszélt, amely magában a földben gyökerezett alatta. Ez egy angyal? – tűnődött. Szemét
meresztette a lányra.

„Tudom, hogy nem tudsz beszélni”
– mondta. „De úgy hallom, jól írsz.”

Dávid felült, és bólintott. Vett
egy jegyzettömböt, és azt írta: „Ki vagy te?”

Közel jött, és lehajolt, hogy
elolvassa jegyzetét. Megérezte parfümének finom virágillatát. Ez azzal a
gondolattal töltötte be fejét, hogy ha nincs oka, hogy önmagáért éljen, tovább
élhetne valaki másért. Különösen valaki olyanért, aki olyan bájos, mint ez a
teremtés.

„A nevem Rita. Ápolónőnek
tanulok” – mondta.

„Szóval azért küldtek, hogy
rajtam gyakorolj?” – írta.

„Nem, kíváncsi vagyok rád.
Láttalak a tévében, és el akartam jönni meglátogatni téged. Beszéltem az itteni
személyzettel. Azt mondják, depressziós vagy.” Kinyújtotta kezét, és felvette
Dávid Bibliáját. „Keresztény vagy?”

Bólintott.

„Tudtam!” – kiáltott fel. „Én is
az vagyok.” Telt és bájos volt a mosolya. Kinyitotta Dávid Bibliáját, és
meglátta a levelet, amit éppen azelőtt írt. „Elolvashatom?”

Dávid bensője ledermedt. Nem volt
biztos benne, miért is akar engedélyt adni, hogy elolvassa öngyilkossági
levelét, de önmaga egy részében akarta. Bólintott, és aztán figyelte, ahogy
arckifejezése riadttá változott.

A lány ránézett, szemöldökét
sötéten összehúzva. „Soha, soha nem szabad ezt megtenned!”- mondta. „Azt
akarom, hogy ígérd meg, hogy soha nem fogod ezt a szörnyű dolgot megtenni.”

Dávid másfelé nézett. Nem
ígérhette meg neki. Nem ígérhette meg önmagának sem. Megrázta a fejét.

A lány megsértődött, és élesen
szólt. „Te tényleg hiszel Istenben, Dávid?”

Bólintott.

„Isten adott neked életet?”

Dávid Allahra gondolt, és a
keresztény Istenre. Akármelyik eset is állt fenn, a válasz igen. Bólintott.

„Akkor nem fog megbocsátani
neked, ha saját kezeddel elveszed ezt a drága ajándékot.” Fel-alá járkált, és nézésével
átszúrta Dávidot. „Nem a te életed, hogy elvedd, Dávid. Ez az Ő élete. A
pokolba fogsz jutni, ha meggyilkolod magad. És én nem akarom, hogy a pokolba
juss.”

Dávid azon tűnődött, vajon a
pokol olyan magányos-e, mint az ő élete. Fogta a jegyzettömbjét, és ezt írta:
„Családom halott. Barátaim elárultak. Elvesztettem mindent, ami az enyém.
Tanulásom értéktelenné vált. Adósságaim nem tudom kifizetni. Egyedül vagyok, és
még Isten sem törődik velem.”

Ahogy ezt Rita elolvasta,
hallotta, hogy egy hang szólt szellemében: Ha
azt akarod, hogy megtegye ezt az ígéretet, meg kell ígérned, hogy barátja
leszel. Isten szólította őt, hogy menjen tovább mindannál, ami szándékában
állt, amikor belépett a terembe.

Rita lassan, megfontoltan
beszélt: „Isten nagyon is törődik veled, Dávid. Ő küldött ma hozzád. Ha
megígéred, hogy sohasem veszed el az életed, én megígérek neked valamit
viszonzásul.”

Dávid el sem tudta hinni, hogy
ezt mondja. Soha egyszer sem hallotta, hogy valaki ilyen bizalmas javaslatot
tett volna egy teljesen idegennek. Fogta jegyzettömbjét, és ezt írta: „Hogyan
ígérhetsz meg nekem bármit is? Nem is ismersz engem.”

„Te sem ismersz engem. Ha
megígéred, hogy nem veszed el az életed” – mondta – „akkor én is megígérem,
hogy melletted állok, akármi is legyen. A barátod leszek.”

„Senki nem ígérhet ilyet” – írta.

„Ez nem neked szóló ígéret, Dávid.
Ez egy olyan ígéret, amit Istennek teszek a szívemben. Ő segíteni fog nekem,
hogy megtartsam. De nem teszek semmilyen ígéretet olyan valakinek, aki azt
tervezi, hogy megöli magát. Értesz engem?”

A lány szavaiban Dávid azt
hallotta, amit leginkább vágyott hallani – a feltétel nélküli hűség fogadalmát.
De nem tudta elhinni, hogy ez a gyönyörű lány, sem senki más, egy ilyen
ígéretnek megfelelően fog élni. Amellett, Rita házasulandó korban volt, és sok
férfi lenne, aki feleségül akarná őt. Ha férjhez menne, a férje sohasem
tolerálna egy ilyen ígéretet, hogy egy másik férfi mellett áll.

„Ígérd meg” – mondta a lány.

Nem volt semmi vesztenivalója.
Lehetséges, hogy Isten azért küldte ezt a lányt, hogy kiszakítsa csendes
börtönéből? Kinyújtotta kezét önmaga számára is érthetetlenül, és elhatározta,
hogy megteszi neki ezt az ígéretet. Fogta a jegyzettömbjét, és ezt írta: „Ígérem
neked, Rita, hogy nem veszem el a saját életem.”

„Írd alá” – mondta.

Aláírta a nevét.

„Keltezd” – követelte.

Hozzáírta a dátumot.

A lány lenyúlt és elvette a
papírt a keze alól. Feltartotta, és újra elolvasta. Aztán gondosan
összehajtotta, és a pénztárcájába helyezte. Elvette az öngyilkossági levelet a
nyitott Bibliából, és elkezdte darabokra tépni.

„Ígérem Istennek, és neked, Dávid”
– mondta – „hogy igaz barátod leszek a mai naptól fogva.”

Másnap Rita főtt étellel jött be
a kórházba. És jött a következő napon, és az azt követő napon. Megbízásokat
bonyolított le számára. Mosott rá. Elkezdtek hosszú órákig beszélgetni, a lány
beszélt, ő meg írta a válaszokat. A lány nagyra becsülte azt, hogy milyen
csodálatosan bánt a szavakkal, így hát vett egy háromgyűrűs iratgyűjtőt, hogy
benne tartsa írásait. A kórház körül a személyzet és a betegek elkezdtek
viccelődni Dáviddal: „Itt jön a feleséged” – mondogatták, valahányszor Rita
közeledett. Dávidnak ez hízelgett. Aligha érdemelne egy ilyen feleséget.

 

Adósságai egyre magasabbra
nőttek. Elhatározta, hogy beperli a nőt, aki elütötte autóval. Rita segítette a
hónapokig tartó jogi eljárásban. A per végén az együtt érző bíróság megítélt
számára 1 000 000 naira kártérítést. Boldogan gondolt arra, hogy
ezzel kifizeti kórházi számláit, és gondoskodik a további gyógyszerkiadásairól.
Azonban ahogy teltek a hónapok, világossá vált, hogy a bűnös nő sokféle módon
ki tudja kerülni, hogy kifizesse a büntetéspénzt. A sok bírósági fellebbezés és
az ítélet kifogásolása lassította és elterelte a kifizetést. Dávid érzelmi
állapota hol fenn volt, hol lenn, a jogi küzdelemnek megfelelően.

 

Időközben Ritát felvették az
ápolónőképzőbe Enuguban, több száz mérföldre távol. Megígérte, hogy nem fogja
elhanyagolni Dávidot, hanem vissza fog térni Makurdiba. Közben talált egy helyi
szolgálatot, amely özvegyek és árvák felé szolgált. Ők beleegyeztek, hogy
felvállalják Dávidot, mint szolgálati feladatot, amíg ő távol van. Amíg
Enuguban tanult, Rita tovább folytatta a beszélgetést levélben, mindennap írt,
ahogy beiskolázásának hónapjai előre haladtak.

Amikor eljött az ideje, diplomát
szerzett. Családja boldog és izgatott volt miatta. Azt akarták, hogy Lagosban
dolgozzon, vagy más vonzó helyen Nigériában. Bárhova felveszik, amit csak
választ, mondták neki. Mivel beszél angolul, még Amerikában is talál állást. De
nem volt hajlandó megfontolni semmilyen feladatot Makurdin kívül. „Ígéretet
tettem Istennek, hogy Dávid barátja leszek” – mondta. „Szándékom, hogy
megtartsam.”

Családtagjai nem örültek ennek.
Elkezdték semmibe venni Dávidot. Azt tanácsolták neki, hogy már több mint
teljesítette neki tett ígéretét. Fenntarthat vele barátságot nagy távolságról
is, bármely városból, postai szolgálattal. Rita figyelt, de úgy érezte, nem
szabad elhagynia Dávidot. Az ígéret, amit Istennek tett, és nem Dávidnak, nem
engedi, hogy egyszerűen tovább folytassa a saját életét. Elment dolgozni a
Makurdi Általános Kórházba, ahol Dávid élt.

 

Ekkor azonban meglátta, hogy
megnyomorítja Dávidot az, hogy a kórházban él és várja a bíróság által megítélt
összeget, hogy kifizesse tartozásait. Sürgette, hogy költözzön ki egyedül. Hogy
független legyen. Dávid nem akart elmenni, azt mondta, nincs hová mennie. De
addig nyaggatta, amíg Dávid módot nem talált arra, hogy az megtörténjen. Egy
gyógyszertárban kapott állást, amely hajlandó volt gyógyszerrel ellátni őt
hitelben. A tulajdonosnak volt egy egyszobás faháza, ahol lakbér nélkül
ellakhatott. Most már el tudott kezdeni megállni a saját lábán és legalább
valamennyit visszafizetni az adósságából.

 

Rita továbbra is látogatta, ételt
hordott, és bátorította hitét az Úrban. Egy előkelő keresztény férfi látogatni
kezdte Ritát az otthonában. Szülei elégedettek voltak vele, mint potenciális
férjjel a lányuk számára. Látta, hova fog ez vezetni, és véget vetett neki.
Megmondta a férfinak, hogy nincs lehetőség arra, hogy férjhez menjen, amíg
hűséges marad az ígéretéhez, hogy gondját viseli Dávidnak.

Dávid megtudta ezt, és úrrá lett
rajta az érzelem. Nem volt mit felkínálnia, de egy nap azt írta: „Rita, hozzám
jössz feleségül?”

Rita habozott. „Isten majd
világossá teszi, hogy össze kell-e házasodnunk” – válaszolta. „Először is, a
szüleim nem helyeselnék. Ők istenfélő szülők. Ők azok a szülők, akiket Isten
adott nekem, és hiszem, hogy nekem kell az ő jóváhagyásuk és áldásuk.” Nagyon
elgondolkodott. „Dávid, azt hiszem, amikor majd újra beszélsz, az mindent meg
fog változtatni. Hiszem, hogy egy napon beszélni fogsz.”

Dávid szíve elszomorodott. Akarta
hinni, hogy egy nap majd újra beszélni fog, de egyszerűen nem tudta hinni.
Bizodalma Istenben, legjobb esetben is törékeny volt. Mos össze volt törve.
Továbbra is ide-oda járt elméjében a szeretet Istenének és a sors Istenének
képzete között. Túl gyakran elfeledte számolni áldásait, és szinte sohasem
hagyta ki az átkait számolni. Olyan valaki lett, akit nehéz szeretni.

 

Ezek voltak megpróbáltatásainak
legrosszabb esztendei. Életét korlátozta és meghatározta megpróbáltatása. A
gyógyszertárban végzett munkájától eltekintve, energiája nagy részét végtelen
próbálkozásainak szentelte, hogy behajtsa 1 000 000 nairáját a nőtől, aki
elütötte autójával. Végül a nő minden késleltető jogi fellebbezése kimerült. Az
ítéletet fenntartotta a bíróság. Már csak az maradt, hogy behajtsa. De nem
hajtott be semmit.

Elérte, hogy a bíróság
közbenjárjon a nő munkaadójánál, hogy letiltassa a fizetését. De amikor már
elkövetkezett volna a letiltás ideje, kirúgták. Titokban újabb állást vállalt.
Amikor Dávid ezt felfedezte, újra próbálkozott az eljárással, és a nő újra
ugyanazt tette. Valahogyan semmi sem változott attól a naptól kezdve, amikor
elütötte az autójával. Még mindig kibújt a felelősség alól. Dávid pedig még
mindig le volt sújtva. Hogyan engedhette ezt Isten? Hogyan lóbálhatta előtte
Isten az 1 000 000 nairát – olyan közel, és mégis olyan messze?

A nő bejelentette, hogy nélkülöz.
Ha Dávid kemény álláspontot képviselt volna, és a rendőrséggel börtönbe küldetné,
minden remény, hogy valamit is kapjon tőle, elveszne. Megakadt, és belefáradt
az igazság üldözésébe. Minden arra irányuló erőfeszítését, hogy elérje, hogy a
rendszer működjön, még nehezebbé tette fogyatékossága. Kevés olyan embert
talált, ha egyáltalán talált, akik türelmesek voltak vele
beszédképtelenségében. Végső megaláztatásképpen, a kormány engedélyt adott
neki, hogy kolduljon a megélhetéséért. Ők is feladták.

Időközben Rita továbbra is, mint
mindig, ellenőrizte az állapotát, időnként ételt hozott neki, és megbízatásokat
végzett számára. Továbbra is bátorította szellemi életében. Gyakran imádkozott
vele, és elvitte gyülekezetbe és evangelizációs hadjáratokra Makurdiban. Elvitte
keresztény ügyvédekhez. De Dávid továbbra is küszködött hitében és érzelmeiben.
Hol fenn, hol lenn. Hol fenn, hol lenn.

Nyolc hosszú év telt el. Mostanra
már mindenki, aki ismerte Dávidot, tudta, hogy afáziája igazi rendellenesség.
És erre az időre már Dávid is tudta, hogy Rita Isten ajándéka volt, és ő
teljesen érdemtelen volt rá. Állhatatos hitének példája szemben az ő hullámzó
hitével néha elviselhetetlen volt. Egy fajta megkönnyebbülést talált azokban az
időszakokban, amikor távol voltak.

 

ÉN (Reinhard
Bonnke) SEMMIT NEM TUDTAM DAVID ÉS RITA TÖRTÉNETÉRŐL, amikor csapatom
Makurdiba jött. 2003 februárjában, a Christ for all Nations (Krisztus Minden Nemzetért, Reinhard Bonnke által
alapított szervezet) evangelizációs hadjáratot tartott ott. Hatalmas
mezőt biztosítottak a világosításunknak és a hangerősítőinknek. Felkészültünk
arra, hogy 200 000 ezres tömegeket lássunk.

Amikor Rita hallott az
összejövetelről, hívta Dávidot és sürgette, hogy menjen el. Azt mondta neki, hogy
az ő keresztény életében még soha nem látott csodát, de hallott arról, hogy sok
csoda történik evangelizációs hadjárataink alatt. Reklám posztereink azt
ígérték, hogy imádkozni fogok a betegekért, ahogy mindig is teszem. Rita nem
ment el Dáviddal az összejövetelre. Bizonyos okból úgy érezte, hogy ez olyan
valami, amit Dávidnak egyedül kell megtennie. Titokban közel állt a
kétségbeeséshez amiatt, hogy nem javult Dávid állapota.

Dávid ugyancsak kétségbeesett
volt. Már a képessége végéhez közeledett, hogy megtartsa Ritának tett ígéretét,
és tudta ezt. Újra öngyilkos gondolatok gyötörték. Valaminek változnia kell.
Ami elég, az elég. Még egy utolsó alkalommal keresni fogja a gyógyulást
Istentől. Ez alkalommal nem orvosokba vagy gyógyszerekbe fogja helyezni bizodalmát.
Nem a bíróságoktól vagy a kormánytól fog segítséget keresni. Böjtölni fog és
imádkozni, és kérni fogja Istent, hogy gyógyítsa meg a Bonnke evangelizációs
hadjáraton. Ha ez nem lenne meg, módot fog találni, hogy felmentse Ritát
ígérete alól. Úgy teszi meg, hogy a sajátját fogja megszegni.

Makurdiban, a nyitó esténken
180 000 ember tolongott a mezőn. Sok ezer beteg ember jött közel az
emelvényhez. Dávid a szélén állt, és annak esélyét, hogy Reinhard Bonnke
imádkozni fog érte, nullának számolta. Elveszettnek érezte magát a tömegben. A
prédikáció végén, ahogy általánosan imádkoztam a betegekért, megfordult és
elment.

 

El kell fogadnia a sorsát,
gondolta. Isten nem törődik vele eléggé ahhoz, hogy meggyógyítsa, és ő sosem
lesz elég jó, hogy kiérdemelje. Bonnkének volt hite a gyógyulásra, de neki nem.
És Isten nem engedi elég közel jutni ahhoz, hogy Bonnke rátehesse a kezét.
Hazament, és leült az ágyára a sötétben. Az asztalán lévő órán világított az
időpont, éjjel 11 óra volt.

Érezte, hogy vékony erecskében
meleg vér kezdett folyni az orrlyukaiból. Felkelt, és keresett egy törülközőt,
hogy elállítsa a folyást. De nem állt el. Tovább folyt egy óráig, és aztán még
egy óráig. Kifogyott a rongyokból, hogy elállítsa a vérzést. Ahogy elkezdődött
a vérzés harmadik órája, felfogta, hogy haldoklik. Talán a vérhígítók átvették
az uralmat.

Úgy érezte, egyetlen utolsó
esélye van, hogy kommunikáljon. Telefonja nem volt, mert nem volt szüksége rá.
Szobája sarkában volt a legfrissebb gyűrűskönyv, amit Rita készített oda az
írásainak. Megkereste a jegyzettömbjét és tollát, és elkezdte írni végakaratát,
néhány tulajdontárgyát Ritára hagyva. Kifejezte szeretetét iránta, és mély
háláját a barátságáért. Most már szabad lesz az ígéretétől, hogy barátja lesz,
írta, és mehet és kereshet egy istenhívő férfit, hogy a férje legyen. Azt írta,
hogy Isten biztos jól gondoskodik valakiről, aki olyan hűséges, mint ő. Azt
írta, hogy ő maga is szabad lesz, és hogy kész arra, hogy megpróbáltatása véget
érjen. Miközben könnyek és vér hullott a lapra, elköszönt, aláírta nevét, és
keltezte – 2003. február 3.

Szobája ajtaját nyitva hagyta,
hogy testét megtalálják a reggeli világosságban. Aztán a fiatalember, aki
annyit küzdött, hogy elveszítse magányosságát, lefeküdt meghalni.

Újabb óra telt el. A vérzés nem
csökkent. Furcsa módon, Dávid jól érezte magát. Miért nem volt gyenge a nagy
vérveszteség miatt? Felkelt, és ránézett az órára. Hajnali négy óra volt. Az
orra még mindig egyenletes sugárban folyt.

Fogta jegyzettömbjét az
íróasztaláról, és kisétált. A város sötét volt. Felette csillagok töltötték be
az éjszakai eget. Hideg közömbösséggel bámult lefelé. Ha soha nem élt volna,
azok a csillagok akkor is tovább ragyognának. Ha abbahagyná a lélegzést, nem
törődnének vele. Nagyon is olyannak tűntek, mint az az Isten, aki készítette
őket.

Sétálni kezdett. Ahogy ezt tette,
elkezdett zokogni, vállai csendesen rázkódtak. Soha nem érezte magát ennyire
egyedül. Ha valaha is szüksége volt a hangjára, hát az most volt. Odaüvöltene a
csillagoknak: „Miért hagytál el engem?! Miért?!)

Egy parki padhoz ért, és leült,
ahogy a hajnal kezdett felragyogni keleten. Még mindig képtelen volt megfékezni
sírását vagy az orrvérzését.

Hajnali öt óra körül valaki, aki
munkába ment, rátalált. Hangját riadalom töltötte be. „Mi történt önnel, uram?”

Dávid ráébredt, hogy inge csupa
vér. Arca piszkos. Ez az ember hívni fogja a rendőrséget. Szájára mutatott, és
megrázta a fejét, hogy tudassa, nem tud beszélni. Aztán gyorsan leírta a lapra:
„Csak orrvérzés. Jól vagyok.”

„Akkor miért sír?”

Dávid úgy döntött, elmondja ennek
az idegennek az igazat. Azt írta: „Úgy tűnik, az Úr elhagy engem. Miért hagyna
el az Úr? Nem érdeklem?”

„Honnan tudja azt, amikor Isten
elhagyja?” – kérdezte az idegen.

Hirtelen, Dávid látta önmagát.
Ott ült azon a parki padon, mert Isten megőrizte, és nem azért, mert elhagyta.
Egyenletesen vérzik már hat órája, és még mindig erős. Már eszméletlennek
kellett volna lennie, sőt halottnak, de tudott állni és járni. Még mindig volt
energiája. Majdnem hallotta, ahogy Rita hangja azt mondja: „Isten szeret téged,
Dávid. Sohasem fog elhagyni vagy eltávozni tőled.” Azok a szavak az ő szájából
olyan erőteljesek voltak, mert ő jobban megtestesítette azokat, mint bárki más,
akit valaha is ismert. Nem volt helye, ahová elrejtőzhetett volna Isten törődése
elől.

Lehajolt, és újra írt: „Nem,
tévedtem, Isten nem hagy el engem. Ő jó volt hozzám. Hiszem, hogy valami jót
fog tenni értem. Fel kell építenem a hitemet.”

Hazament, és rájött, hogy a
vérzés elállt. Összetakarított és elment dolgozni. Dávid vágyott arra, hogy
beszélgessen Ritával erről a különös megpróbáltatásról. Ő volt a legjobb
barátja, mindenki mást meghaladóan. De aztán újra átgondolta. Rita már elég sok
mindenen átment. Az útnak ezt a részét nélküle fogja befejezni.

Arra kérte a főnökét, hívja fel
unokatestvérét, Jánost, aki keresztény volt. Az utóbbi években költözött
Makurdiba, és tudott Dávid állapotáról. János beleegyezett, hogy eljön a
gyógyszertárba. Dávid megkérte, hogy menjen el vele az evangelizálásra aznap este.
Elmondta Jánosnak, hogy a tömeg olyan nagy, hogy szüksége van segítségre, hogy
odajuthasson leges-legelőre. El volt szánva, hogy odajut Bonnkéhoz. Meg fogja
kérni, hogy tegye rá kezét, és imádkozzon gyógyító csodáért. János
beleegyezett, hogy segít.

 

Akkor Dávid leírta imakérését,
hogy Bonnke evangélista elolvassa. Hogy igazolja történetét, vitte az orvosi
dokumentumokat és a kormány engedélyét, amit az állapota miatt ítéltek meg
neki. Azt gondolta, ezzel az információval Bonnkét arra indítja majd a könyörület,
hogy megkérje Istent, tegyen valamit érte.

Este hétkor eljöttek az
evangélizáció helyszínére. Dávid vitte a Bibliáját és a jegyzettömbjét. A tömeg
egy része már egész nap várakozott. Dávid és János együtt az emelvény felé
furakodtak. Hosszú és nehéz küzdelem volt.

 

AZON AZ ESTÉN, AMIKOR ELKEZDTEM
PRÉDIKÁLNI, én nem ismertem a David Attah esetében feltárulkozó drámát. Ő és
János előrejutottak az emelvény melletti lépcsőkhöz. A lépcső aljánál ott állt
Jason Betler, csapatunk egyik tagja. Az ő feladata volt, hogy odafigyeljen,
hogy senki se rohanhasson fel a színpadra hívatlanul.

Dávid oldalba bökte Jasont, hogy
figyeljen rá. Írt a jegyzettömbjébe, és eléje helyezte. „Nyolc évvel ezelőtti
balesetem óta képtelen vagyok beszélni. Találkozót akarok Reinhard Bonnke
evangélistával. Azt akarom, hogy imádkozzon értem, hogy tudjak beszélni.”

Jason láthatta, hogy Dávid el van
keseredve. Szíve megindult rajta. „Sajnálom” – mondta – „de túl sok ember van
itt, akik látni akarják Reinhardot. Nem adhatunk személyes időpontot az ön
számára. De ha marad, Reinhard imádkozni fog minden betegért az összejövetel
végén.”

Dávid nem ezt akarta. Újra
leírta, hogy azt akarja, hogy Bonnke személyesen imádkozzon érte. Elméjében a
sors ellen harcolt. Úgy látta az összes embert a tömegben, mint akik
belenyugodtak a sorsukba. Az ima idején Reinhard a teljes hallgatóság felé fog
imádkozni, és Isten csak azokat gyógyítja meg, akiket Ő választ ki, hogy
meggyógyítson. Dávid ennél jobb esélyt akart. Meg akarta ostromolni a menny kapuit
és kérni, sőt követelni Istentől a gyógyulást. Elméjében úgy gondolta, ha
Reinhard, a hit embere imádkozik érte, akkor meg fog történni. Így, gondolta,
át fog törni a sors szorításán. De ahogy tovább próbálta rábeszélni Jasont,
hogy adjon neki időpontot, Jason továbbra is elutasította.

Ez visszavetette Dávidot egész
életén át tartó érzelmi sémájába. Teljes mértékben visszatért szívébe a magányosság
régi fájdalma. Mivel Jason nem volt hajlandó meghallgatni kérését, Dávid úgy
érezte, Isten nem hajlandó megadni neki a hozzáférést az Ő gyógyító erejéhez. De
ezen az éjszakán, gondolta Dávid, valaminek ebben a jól ismert sémában meg kell
változnia. Az hogy megadta magát ennek az önmagára fókuszáló érzésnek, csak még
több szenvedést okozott. Már elege lett ebből. Ideje, hogy új úton járjon.
Ellene megy az érzéseinek, és megtesz egy hitlépést, és hiszi, hogy Isten még
mindig szívén viseli az ő legjobb érdekét, még akkor is, ha elutasítva érzi
magát.

Ő és János elmentek mintegy 30
méterre a tömegbe, ahol Jason még mindig láthatta őket. Jason emlékszik rá,
hogy Dávid élénkpiros inget viselt, és könnyű volt nyomon követni.

 

A megtérő ima után megszólítottam
a beteg embereket a tömegben, ahogy mindig is teszem. Kértem őket, hogy tegyék
kezüket testük azon részére, amelynek gyógyulásra van szüksége. Aztán elkezdtem
imádkozni.

 

Ahogy Jason leírja, látta, hogy
Dávid a feje hátuljára tette a kezét, és azonnal a földre zuhant, mintha valaki
ledöntötte volna.

 

Dávid megtapasztalta azt, amit
Jason látott, de más módon. Az ő bizonysága úgy hangzik, hogy kezét a fejére
tette, és érezte, hogy erős fény melege ragyog rá fentről. Azt gondolta, hogy
egy lámpa az evangelizációs mezőn. Valami azt mondta neki, nézze meg. Amikor felnézett,
a fény lelövellt köréje. Olyan erőteljes volt, hogy behúzta őt. Kinézett a
fénynyalábból unokatestvérére, Jánosra. János nyilvánvalóan nem látta a fényt,
mert a színpadot nézte normálisan. Dávid megpróbált kinyúlni és megragadni
ingujjánál fogva, hogy elérje, hogy ránézzen a fényre, de nem tudott a fényen
túl nyúlni. Vette a jegyzettömbjét, hogy írjon Jánosnak egy üzenetet, de a
kezei túl gyengék voltak ahhoz, hogy leírjon egyetlen betűt is. Úgy érezte,
különös módon el van vágva a valóságtól.

A körülötte lévő emberekre
nézett. Úgy tűnt, senki más sem vette észre a fényt. Egyedül volt ebben a
megtapasztalásban, de alig érezte magát magányosan. Egyedül volt Istennel, és
borzongott az Ő szeretetétől. Egy kéz nyúlt le a fénynyalábon keresztül, és
megérintette hátul a fejét. Valamit eltávolított. Azonnal érezte, hogy
megkönnyebbült egy nagy tehertől.

A fény elkezdett halványulni, és
a földön találta magát az evangelizációs összejövetelen. Hogyan került oda?
Zavarodottnak érezte magát, és azon tűnődött, valóban megtapasztalta-e a fényt,
vagy álom volt-e. Úgy érezte, mintha még mindig álomban lenne. Ahogy jobban
magához tért, azt gondolta, hogy esetleg a vérveszteség miatt esett össze, vagy
az alváshiánytól, vagy még a megelőző többnapos böjtöléstől – vagy ezek
összhatásától.

János gyorsan talpra segítette.
„Mi történt veled?” – kérdezte.

Dávidnak nem volt válasza. Még
csak nem is gondolt arra, hogy használja a jegyzettömböt. János tovább beszélt,
de Dávid nem tudott a szavaira koncentrálni. Még hatása alatt volt a fény
megtapasztalásának és a kéznek, amely eltávolított valamit a fejéből.

 

Ennél a pontnál Jason Betler
arról számol be, hogy látta, hogy Dávid újra feje hátuljához nyúl, és megint a
földre esik. Pontosan ugyanaz történt, mint előtte.

 

Dávid újra megtapasztalta, amit
Jason látott, de nagyon eltérő módon. Azt mondta, hogy hirtelen visszajött a
fény. Ez alkalommal még erőteljesebb volt. Megint unokatestvérére, Jánosra
nézett, de János megint nem látta a fényt. A kéz visszatért, és megérintette
feje hátulját. Újból eltávolított valamit, és Dávid könnyebbnek érezte magát.
Ez alkalommal azonban más érzése is volt; tudta, hogy kapott valamit Istentől.
A fény eltűnt, és ő ott találta magát a földön.

János talpra segítette.
Összezavartnak és egy kicsit mérgesnek tűnt. A tömeg hullámzott körülöttük. Az emberek
felemelt kézzel erősen imádkoztak. „Ki lökött le, Dávid?” – kérdezte. „Ki tette
ezt veled?”

 

Dávid Jánosra nézett, és nyolc év
óta először egy szó a fejében megtalálta az erőt, hogy száját válaszra
késztesse. ”Jézus” – mondta recsegő hangon.

Jánosnak leesett az álla. A
szemét meresztette. „Mondtál valamit?”

„Jézus” – ismételte meg Dávid.
Úgy érezte, hogy ragyog. Nem jutott volna a szívébe, hogy bármi más szót
mondjon, mint Isten Fiának drága nevét. „Jézus.”

Jánosnak elakadt a lélegzete.
„Dávid, én hallottalak.”

„Jézus, Jézus, Jézus” – mondta
újra és újra Dávid. Elkezdett körbejárni ezt mondogatva. Rekedt suttogás volt,
de csoda volt. Megállt és újra unokatestvérére nézett, vállon ragadta.
„Köszönöm, János” – mondta.

János szeretettel megmarkolta két
karjával. „Isten meggyógyította az unokatestvéremet!” – kiáltotta a körülötte
lévő embereknek. „Isten meggyógyította! Nyolc év óta először újra tud
beszélni!”

 

A színpadról kértem azokat, akik
gyógyulást nyertek, hogy közelítsék meg az emelvényt. Meg akartam osztani azzal
a hatalmas tömeggel, amit Isten azon az estén cselekedett. János visszarohant
Dáviddal oda, ahol Jason Betler állt. Elmondta neki, hogy Dávid nyolc évig
képtelen volt beszélni a balesete óta. Most pedig beszél.

„Jézus” – mondta újra Dávid, és
folyt a könny a szeméből. „Jézus.”

 

Jason felhozta őt és Jánost a
lépcsőn, hogy találkozzanak velem. János újból elmagyarázta Dávid történetének
hátterét.

Én a tömeghez szóltam: „Ez az
ember, akit David Attahnak hívnak, nyolc évig képtelen volt beszélni” –
mondtam. Felbolydult a közönség. Nem tudtam, hogy Dávid jól ismert volt sokak
számra Makurdiban. Voltak, akik felismerték. Közel helyeztem a mikrofont a
szájához. „Hallgassuk meg, hogy Dávid megtesz valamit, amit nem tett már nyolc
éve” – mondtam. „Számolj velem, Dávid. Mondd egy.”

„Egy” – mondta Dávid recsegő
hangon.

„Kettő.”

„Kettő” – ismételte.

„Három.”

„Három.”

„Négy.”

„Négy.”

 

Hirtelen Dávid térdre rogyott, és
zokogott a hálától. Egyszerűen úrrá lett rajta, és fogalma sem volt, hogyan
köszönje meg Istennek a gyógyulás nagyszerű ajándékát.

 

NOVEMBERBEN VISSZATÉRTÜNK, hogy
Nnewiban evangelizáljunk, ami egy újabb város a Niger folyó deltájában. Dávid
eljött megnézni bennünket. Fültől fülig sugárzott, és folyékonyan beszélt most
már teljes hangon. Meghívtam az emelvényre, hogy mondja el történetét ennek a
400 000 fős tömegnek. Örömmel megtette. Később elmondta nekünk, hogy
hangjának ereje folyamatosan tért vissza a Makurdi evangélizáció után. Azonban
amikor a hangja elfárad, még mindig visszasüllyed suttogássá.

 

Decemberben visszatértünk
Warriba. Egy újabb város a Niger deltájában a tengerpart mellett. Dávid ismét
eljött, és ez alkalommal már senki meg nem állíthatta a beszédben. Arca új
fényt hordozott. Bemutatott bennünket egy gyönyörű, Rita nevű fiatal nőnek, a
menyasszonyának, mondta. Őt látva könnyen megérthettük örömét.

 

Megkértem csapatomat, vigyék el
mindegyiküket, és vegyék fel történetüket. Akkor tudtam meg, hogy gyógyulása
után Rita elvitte Dávidot szüleihez, látogatóba. Rita anyja kiment eléjük az
ajtóhoz. Jól ismerte Dávidot, és nem látta örömmel.

„Szervusz, Anya” – mondta neki,
és arca csodálatos mosolyra fakadt.

Rita anyjának tágra nyílt a
szeme. Kezét az arcához kapta. „Dávid, te beszéltél?”

„Jézus meggyógyított” – mondta.
„Isten olyan jó.”

Rita megkérdezte döbbent anyját,
behívná-e Dávidot. Anyja bólintott. Oly sok érzelem bújt meg üres tekintete
mögött: döbbenet, harag, csalódottság, neheztelés, zavar – és azokat az
érzelmeket csak még rosszabbá tette a bűnérzés, hogy ezeket érezte Dávid iránt
– olyan valaki iránt, akit Isten nyilvánvalóan annyira szeretett.

 

Rita tudta, mit kell azután
tennie.

Kézen fogva bevezette Dávidot a
házába, és a hálószobájába. Volt ott egy könyvespolca. Tele volt
jegyzetfüzetekbe kötött nyolcévnyi társalgással. Egész mostanáig az ő kincsei
voltak. Elkezdte felhalmozni a jegyzetfüzeteket Dávid kinyújtott karjaiba.
Anyja karjait is megrakta. Amikor a polc üres volt, a hátsó ajtóhoz vezette
őket, és ki az udvarba. Ott egy hatalmas hordó volt elhelyezve. Egyenként fogta
a jegyzetfüzeteket, és kezdte beledobálni a hordóba. Aztán belocsolta
benzinnel, és beledobott egy gyufát.

Ahogy a könyvek lángra lobbantak,
könnyek áradata szabadult el lelkéből. Átölelte Dávidot.

„Hallani akarom, hogy beszélsz,
Dávid” – mondta.

„Beszélek” – mondta Dávid.

„De soha ne hagyd abba. Soha ne
hagyd abba, hogy beszélsz hozzám, Dávid. Ígérd meg.”

„Megígérem” – mondta.

 

Ma már Mr. és Mrs. David Attah
elvégezték a Bibliai Főiskolát, hogy felkészüljenek egy életre szóló
szolgálatra. Dávid gyógyulása széles körben ismertté vált a nigériai orvosi
körökben, valamint a legtöbb gyülekezetben, abban az afrikai régióban. Dávid és
Rita együtt utaznak, és soha egyetlen alkalmat el nem mulasztanak, hogy
elmeséljék, mit cselekedett Isten értük.

 

Az övék csak egy a sokmilliónyi
történetből ennek a nagy aratásnak elme-zsibbasztó statisztikájából. Akkor
kinek is a története ez? Dávid gyógyulásának története, és Rita ígéretének
története, és még több. Isten Afrika iránt érzett szeretetének története. Az Ő
szeretete mindnyájunkat képessé tesz arra, hogy tanúi legyünk az Ő üdvözítő
kegyelmének, és az Ő gyógyító erejének is. Istené legyen minden dicsőség.

 

Amikor történetét mesélte,
döbbenten hallottam, hogy Rita azt mondja, hogy mielőtt Dávid meggyógyult, még
soha nem látott csodát. Ellent kell mondanom. Nyolc éven át ő Isten
szeretetének emberi tükre volt. Az is csoda volt, és egy elmondásra érdemes
történet.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Izrael igazsága

2010 június 9. | Szerző: ildiko0610

Az alábbi sorok előtt annyit: ez a rövid összefoglaló nem az én írásom, egy komment-ből vettem, de nagyon jól leírja az igazságot az arab-izraeli konfliktusról, valamint a mostanában olyan divatos gyűlölködésről és az emberek hozzáállásáról. Annak, hogy elővettem és ide is beszúrom az aktualitását a múlt heti gázai események adják. Sokan formálnak – sajnos – Magyarországon is véleményt, úgy, hogy halvány elképzelésük sincs a háttérben zajló eseményekről, vagy az elmúlt időszak történéseiről. A jobboldal hírhedt oldalán is itt a neten, csak “szegény” arabokat sajnálják, nem gondolva bele, hogy az arabok hogyan is kerültek oda a Gázai övezetbe. Tehát legyen itt VálságMenedzser kommentje változtatások nélkül:

Izraelt nagyon sok bírálat éri amiatt, hogy igyekszik megvédeni magát és a civil lakosság számára élhető életet biztosítani. Az arab világ többször is megpróbálta Izraelt letörölni a térképről, de egyszer sem jártak sikerrel. Amikor falat építettek a palesztin menekült táborok és az izraeliek által lakott rész közé, hogy az öngyilkos merénylők útját elzárják, a nemzetközi közvélemény elítélte ezt a lépést. Vajon van ismeretük arról, hogy hogyan kerültek azok a palesztin civilek a menekült táborokba?
Érdekes felfedezést tehet az, aki ebben a témában elkezd háttérinfót gyűjteni. (de előtte mindenképp javallt levenni az előítélet és a gyilkos képmutatás szemüvegét és csak a puszta tényeket vizsgálni)
1973-ban, a Yom Kippuri háború idején Szíria, Libanon, Jordánia és Egyiptom közös összefogással megtámadta az akkor alig 25 éves Izrael államot. De nemcsak a katonáikat mozgósították, hanem a civil lakosságot is. Odarendelték a őket Izrael határaihoz. Úgy számítottak, hogy a túlerő minden tekintetben biztosítja számukra a győzelmet. Ha pedig a fegyverek és a katonák elvégezték a dolgukat, jöhetnek a civil lakosok házakat elfoglalni és az esetleges túlélőktől megszabadulni. (Izraelben az Engesztelés Ünnepén nem volt tömegközlekedés, nem működtek a hivatalok, stb.)
De nem jött be a számításuk. Izrael győzött. Az anyaországok pedig lezárták a határaikat, így a civilek két szék közé estek. Nem tudtak hazatérni. Ezért a “gonosz elnyomó” Izrael menekült táborokat hozott létre a pórul járt arab civilek számára. Pusztán emberségből. Amit aztán úgy háláltak meg az arabok, hogy öngyilkos terroristákat küldtek Izraelre.

A földterület visszaadása a békéért – hát ez az indiánoknál is nagyon bejött…. A vérük azóta is Istenhez kiált.

Egyébként éppen a földek visszaadásának első hullámakor jártam Izraelben. Látható volt, ahogy az addig gondozott és megművelt, öntözött földet néhány hónap leforgása alatt újra birtokba vette a sivatag. Az új lakókat ez érdekes módon nem zavarta……. No comment.

Erről John Grisham egyik első írása jutott eszembe: a Ha ölni kell című regénye. Az Egyesült Államokban, a legsötétebb Délen két fehér férfi alkoholtól és kábítószertől megvadulva megerőszakol és csaknem halálra kínoz egy tízéves fekete kislányt. A gyerek megaláztatástól és fájdalomtól félőrült apja nem bízik az igazságszolgáltatásban, és bosszút áll: vérrel mossa le a lányát ért gyalázatot. Ekkor elszabadul a pokol. A feléledt Ku-Klux-Klan zászlói elborítják a várost, a kertekben keresztek lángolnak pirkadatra. A fajgyűlölő szervezet pogromot hirdet, megfélemlít mindenkit, aki a fekete férfi védelmére kel. Ebben az életveszélyes fenyegetésekkel teli légkörben kezdődik el a néger apa tárgyalása, amely lélegzetelállító izgalmak közepette veti fel a súlyos erkölcsi kérdést: igazolható-e az önbíráskodás ilyen szélsőséges helyzetben, vajon a törvény betűje, vagy az elemi igazságérzet a fontosabb? A védőügyvéd nagy erőfeszítéseket tesz, hogy az apát felmentsék. Minden hiábavalónak bizonyul. Az utolsó védőbeszédben már nem érvel. Részletesen elmeséli, mit művelt az a két vadállat a kislánnyal. A legmegrázóbb rész után oda fordul az esküdtekhez:…. és most képzeljék el, hogy ez a kislány fehér….. az apát felmentik.

Szóval mielőtt bárki elítélné Izrael döntéseit, illetve azt, ahogyan védekezni kényszerül, tegye fel magának a kérdést: Ha őt érné terrortámadás, ha az ő családját, gyerekeit érné fenyegetés, vajon mit tenne? Várná, hogy mit mond a képmutató nemzetközi közvélemény? Vagy mindent megtenne, hogy megvédje szeretteit és a birtokában lévő javakat?

Amennyiben az emberek nem képesek lekövetni 

az Ő cselekedeteit - holott azok mindenki számára teljesen 

nyilvánvalóak -, az csak azt jelzi, hogy mennyire elfogultak

Vele szemben.
Jézus egyszer meggyógyított egy 38 éve beteg embert 

- és mégsem ismerte fel benne senki Isten keze nyomát...

Jóllehet egyre több és több ismerettel rendelkezünk 

a világegyetemről és például testünk milliónyi bonyolult 

folyamatáról is, mégis akadnak köztünk olyan emberek, 

akik nem képesek felismerni Istent ezekből 

a csodálatos dolgokból sem. 

Az ilyenek majdhogynem menthetetlenek."

                                              (Reinhard Bonnke)


Imádkozom az emberiségért... Imádkozom Érted is, aki e sorokat 
olvasod, hogy időben felismerd a jeleket és csodákat, amelyeket 
Isten az életedbe helyezett. Hogy ne csak felismerd, de becsüld 
is meg azt a kegyelmet ami mindenki számára Jézus Krisztusban 
jelent meg és érhető el. Nincs más élet, nincs más út: CSAK Jézus 
Krisztus. Őt nem hagyományokban, nem ceremóniákban, hanem a
Szent Szellem által találod meg. Ő az, ahogy Jézus is mondta, 
aki eljön, - eljött - hogy elvezessen minden igazságra mindenkit.
Imádkozom, hogy ne vallásos légy, hanem Szellemben és Igazságban
keresd és találd meg az Élő Istent, mert az Atya ilyeneket keres
imádójául.
Az Úr legyen veled és vezessen az Ő igazságán, az Ő útján!
ÁMEN!

Egy Márai Sándor-féle blogbejegyzés margójára

2010 május 27. | Szerző: ildiko0610

Mi történik az emberekkel? A nyomor, a szegénység, a tévé által a gondolkodásról leszoktatott agy mire képes még? Nem csak arról van szó, hogy van-e rajta mellény, gárdista ruha a Parlamentben.. A tettek mögött egyfajta szellemiséget kell látni. De ez a szellemiség, cseppet sem “keresztényi”. Ahogy nem olyan rég is írtam: az emberek szeretnek címkéket akasztani mindenre. De a címkék már sokszor köszönő viszonyba sincsenek a valósággal.. Elég kimenni egy kínai piacra. Azt mondja a Biblia, hogy sokan fogják majd az utolsó ítéletkor azt mondani Jézusnak: Uram! Uram! És Ő akkor majd csak ennyit mond: Soha nem ismertelek benneteket!

Tehát a kereszténység nem egy mondat, nem egy “címke” hanem egy életforma. És ennek az életformának az alapköve Jézus Krisztus, maga az Ige. A Biblia pedig a mérőzsinór, amihez a cselekedeteinket igazítani kell, ami alapján meg kell vizsgálni mindent, hogy Igei-e. Az az ember, aki szidja Isten választott népét a zsidókat, az, aki embereket a faji hovatartozásuk miatt ítél az jóra nem számíthat ha meg nem tér a végső ítéletkor. Mert mindannyian megállunk egyszer Jézus ítélőszéke előtt és felelni fogunk mindarról, amit ebben a testben elkövettünk..

Nemrég kezembe került egy napló részlet Márai Sándor lejegyzésében. Ijesztő, hogy amit 1945!-ben írt ma ismét milyen aktuális Magyarországon…

Idemásolom, tanulságul

Átokból az áldásba

2010 május 15. | Szerző: ildiko0610

 Lassan feláll az új kormány, az új országgyűlés, felállnak az új bizottságok. Az emberek lassan talán rádöbbennek, hogy a jólétük nem egy kormányváltástól függ, nem emberek fogják őket az áldásba bevezetni. Rádöbbennek? Nem tudom. De szeretném. A Bibliai azt mondja:

Istenre kell nézned. A szocializmusban az emberek megszokták: segélyeket kérünk, sírunk, kérvényeket írunk. Majd valahogy meg leszünk áldva, hogy valahogy tudjon az életünk folyni.

De mire tanít a Biblia, Isten írott Beszéde?

Az Atyádtól kérjed! Ne az állam atyádtól, hanem a Mennyei Atyádtól kérjed az áldásokat! Írjál neki kérvényt! Nyújtsd be a kérvényedet!

Azt mondja utána: „Áldást parancsol melléd az Úr.” Látod? Parancsol. Mikor? Mikor hallgatod az Igét. Amikor megcselekszed az Igét, akkor mit csinál? Parancsol az Úr. Áldást parancsol az Úr. Hozzád, melléd.
„A te csűreidbe”. A bankszámládra.
„Mindenben, amire ráteszed a kezedet arra áldást parancsol az Úr.” „Azon a földön, amelyet az Úr ad neked.”
Látod? Azt akarja, hogy elfoglald azt a földet.

Az Úr felkészít magának szent néppé. Ez is egy áldás. Ez is hozzátartozik Isten áldásaihoz.

Az, hogy te Isten népének a tagjává váljál. Látod? Nem tudsz elkülönülni, nem tudsz magányos harcosként, elkülönülten az Úrban hinni. Mindenképpen az Isten népe közé kell tartozzál.

Itt van benne az Igében.
Vagy felvállalod: akkor van áldás, vagy nem vállalod fel – rokonság előtt, munkatársak előtt, vagy mások előtt, – félsz és azt mondod: hát ezt nem tudom felvállalni, még hülyének néznek, kiutálnak, szektásnak néznek.
De akkor is.
Te döntsd el: mit akarsz? Áldást?
Azt mondja az Úr, hogy az áldáshoz tartozik, hogy felkészít magának téged szent néppé.
Ebben is óriási tanítások vannak, hogy vedd észre ember! Az Úr építi a bárkáját.
Ugyanolyan időszak jön, mint Noé idejében. Lót idejében.

A menekülő utat intézi az Úr. Építi a bárkát.
Csak most nem fizikai, fából készült építmény lesz a bárka, hanem az egyház, az igazi egyház amelyik újjá született, valóságosan újjá született, valóságosan HIT-re jutott emberek fogják alkotni ezt a bárkát.
Azok tudnak kimenekülni az egész aposztáziából, az egész apokalipszisből, ami rá fog szakadni erre a földre.
Erről szól a mai időszak.
És figyeljetek ide!
Ha csak a próféciákat nézzük például a Hóseás prófétánál leírtakat, aki azt mondja, hogy „két nap múlva, a harmadik napon fel fog támasztani az Úr.”

Azt mondja Péter apostol, hogy ezer esztendő olyan az Úrnál mint egy nap, egy nap pedig, mint ezer esztendő.

Vegyétek észre, hogy maga az egész föld, maga az egész társadalom,  ahogy zajlanak ezek a dolgok, ahogy zajlanak a társadalmi folyamatok, zajlanak a szociális folyamatok meg minden ami ebbe benne van, tehát az emberi élet különböző területei  – csak azt lehet látni, hogy romlik minden. Bármerre nézel, családodban, munkahelyeden, szűkebb közösségedben, országodban, a világban – mindenhol.

Ne abba gondolkodjál, hogy még több ezer évig ez fenn fog így állni, ahogy fenn áll így ez az egész. Kétezer évet mondott a próféta, a prófétai időszámítás kétezer évben van megállapítva.
Jézus amikor meghalt és feltámadott, – tehát ettől az eseménytől – ez körülbelül időszámításunk után 30-as években volt,-  akkor kettőt találhatsz, hogy még körülbelül még mennyi időt enged meg még Isten ennek a világnak.

Nem véletlen folyamatok zajlanak a világban. Nem véletlen folyamatok zajlódnak a társadalmakban. Nem véletlen az integráció, az euróhoz való integráció.

Vegyétek észre: minden folyamat bele folyik abba a célba, amit Isten már több ezer éve határozott meg.

A biblia beszél arról, hogy lesz egy egységes európai birodalom. Ez nem olyan nagy show. És pláne ilyen diktátumokkal. Ráadásul nem is demokratikus az Európai Unió. Nem tudom, hogy látjátok-e ezt? Nem demokratikus az Európai Unió, ami mögötte van.

Azt tőled senki nem kérdezi meg, hogy ők mit csináljanak ott. Ott a nemzetekből, az emberek, akik oda bekerülnek nem a nemzetet képviselik, hanem az Európai Uniót képviselik a nemzettel szemben, a nemzetükben. Pedig te küldted oda, te szavaztad meg, hogy oda menjenek.
Ugye amikor meg akarták szavazni az alkotmányát, akkor nem szavazták meg, mert ugye ha egy állam nem szavazza meg, akkor az egész, aki ebben benne van akkor hiába szavazza meg. Kitalálták azt, hogy lehet szavazás nélkül alkotmányt – egy paktummal, vagy valamilyen szerződéssel – lehet megalkotni, hogy törvényszerűen tudjon ez menni. Amikor meg fogják határozni, hogy ki legyen az Európai Unió vezetője, azt nem tőled fogják megkérdezni, azt ők meg fogják szavazni.

Feláll ugyanaz a rendszer.
Vegyétek észre!

Az egész egy kétezer éves időszak. Egy szünet jött be Jézus feltámadása után és mennybe való elragadtatása után, ami alatt hagyta Isten, hogy menjen a maga útján az egész világ, de a történelem végén, ugyanazok, ugyanazok a szereplők fel fognak állni, hogy ez a szünet befejeződjön.
Jézus, amikor feltámadott volt Izrael  és amikor visszajön akkor megint van Izrael. Kétezer évig nem volt. És most megint 1949 óta van, létezik Izrael.

Akkor volt Római Birodalom. Most van Római Birodalom? Hát azt látjuk, hogy épül.

Ha összeveted az ókori Római Birodalmat a mai Európai Unióval, akkor láthatod: Épül. Megmaradt a római jog, megmaradt a római vallás, van cirkusz  (csak most televíziónak hívják, és show-műsoroknak) nem kell elmenni valahová egy stadionba, elég otthon bekapcsolnod és már résztvevője vagy a cirkusznak. Minden ugyanúgy áll fel.
Miért? Mert jön Jézus Krisztus.

Mert lassan Isten ránéz az órájára és azt fogja mondani Jézusnak, hogy „indulhatsz Fiam! Fejezd be azt amit elkezdtél! Elég időt hagytam nekik. Elég idejük volt, hogy átgondolják az életüket.”

És akkor utána már nem az lesz az üzenet, hogy Isten szeret téged. Most még van ez az üzenet.

Jézus is, amikor kinyitotta Ézsaiás próféta könyvtekercsét – a Lukács evangéliumában le van írva – akkor elkezdte felolvasni: „Az Úrnak a Szelleme van énrajtam, felkent engem az Úr, azért, hogy – mit csináljak? – evangéliumot hirdessek, jó hírt, örömhírt hirdessek. Szegényeknek, a foglyoknak szabadulást, a vakok szemeit megnyissam – és meggyógyítson embereket az Úr, foglyokat hozzon ki, megtört szívűeket gyógyítson meg.”

És azt mondja: „azért, hogy hirdessem az Úrnak a kedves esztendejét.” Utána fogta Jézus és betekerte a tekercset.

De az folytatódik tovább! Hogyha megnézed az Ézsaiásnál azt a részt, amit felolvasott Jézus – még abban a mondatban, csak a fél mondatot mondta el Jézus mikor azt mondta, hogy hirdessem az Úr jókedvének az esztendejét, – de az azzal folytatódik, hogy az Úr bosszúállásának a napját.

És ott Ő ezt már nem mondta. Ő azt mondta, hogy most még az Isten jókedvének az esztendeje van. Ez van felajánlva Neked. Most van lehetőséged Isten jókedvével találkozni, Isten örömével találkozni.

De ne felejtsd el a teljes képhez az is hozzátartozik azt mondja a Rómaiakhoz írt levélben Pál apostol hogy az emberek az Isten keménységével is találkoznak.

Mert Isten nem egy ilyen cukormázas, szeretetbe öntött valaki. Ő csak Jézus Krisztus miatt, most azt mondta, hogy a haragomat lefojtom magamba. A dühömet lefojtom magamba és adok az embereknek időt, hogy térjenek meg, hazugságaikból, lopásaikból, paráznaságaikból, mindenféle bűneikből, káromlásaikból, mert most van erre idő. De eljön az a pont, amikor Isten azt mondja: ezek nem akarnak semmit sem tanulni.

És nézzétek meg, hogy egyre jobban széjjel választódik a világ. Egyre jobban beszűkül a döntési képesség, és a döntési lehetőség. És egyre jobban szippantja be magába.

A bűn az nem csak önmagában egy cselekedet, hanem a bűn az ideológiát képvisel.

Vegyétek észre. A marxizmus ideológiája gyártja a lázadó embereket.

Hogy gyártja? Nagyon egyszerűen.

Csak ideológiailag tanítsák meg az embereknek, hogy Isten nincs és utána már automatikusan az Isten szavát nem fogják hallgatni, nem fogják megcselekedni. És azt az embert, aki nem hallgatja az Isten szavát és nem cselekszi, azt egy szóval le lehet írni, hogy kicsoda. Lázadó.

Értitek?

A bűn nem egyből cselekedetekben jelentkezik, hanem ideológiai szinten jelentkezik a társadalomban.

Ő nem azt mondja, hogy én vagyok a bűn. Hanem olyan ideológiát, olyan filozófiát, magaslatot épít fel az emberekben, olyan oktatást ad az emberekbe, hogy ennek a következménye az emberi életben a lázadás és Isten tagadása. És ezek az emberek pedig Isten ítéletével és átkával találkoznak. Sajnos ezt kell mondanom nektek. Az átok ott kezdődik.

Az átokról eszembe jut Daróczi Dávid. Annyi mindent írtak róla. Én is írtam itt (ennek kapcsán tettem fel egy megtörtént esetet egy lányról, akit démonok haraptak meg.) Démonok igen is vannak. Azt mondja Isten Igéje, hogy azokat akik nem hallgatnak az Ő szavára, Beszédére azokat átadja a sötétség fejedelmének. A sátánnak ott vannak a szolgái, akik a démonok. Akik azon igyekeznek, hogy leuralják az embereket. Sokan azt mondják: A kereszténység a gyengéké. No az ilyen emberek abszolút nincsenek tisztában a szellemi valóságokkal. Azzal, hogy egy kereszténynek, ha fejlődni, növekedni akar az Úrban, Isten áldásaiban akkor minden nap meg kell harcolnia, szellemi lényekkel, hatalmasságokkal és nem csak harcolnia kell, győztesnek is kell lennie Jézus Krisztusban. Isten szabadságot adott nekünk. Azt mondja a Biblia, hogy ahol Isten Szelleme ott a szabadság. A sátán az, aki leural, aki uralkodni akar rajtad. Isten Igéje azt mondja: Mindent szabad nekem – de nem minden használ. Marlyn Hickey mondott egyszer egy történetet ezzel kapcsolatban. A repülőgépen amikor az útitársával beszélgetett az, mikor megtudta, hogy egy pásztor az útitársa azt mondta neki, hogy hú maga soha nem ihat, soha nem cigizhet stb. Ő viszont azt mondta: Téved, szabadságom van. Ihatok, cigizhetek – de mivel szabad vagyok, dönthetek úgy hogy nem teszem, mert szabad akaratom van. Gondolj bele. Az aki naponta elszív 1-2 doboz cigarettát, vagy berúgik, elkölti a pénzét, mindenét alkoholra az szabad? Dönthet szabad akaratából? Dönthet, csak sajnos az esetek többségében előbb-utóbb visszaesik és még súlyosabb lesz az állapota. Szép lassan megszűnik a kontrollja, az önuralma.. A szenvedélyek leuralják. Ilyen a kábítószer is. Először lehet hogy jó, hogy felszabadít.. De aztán kő keményen megkötöz. És ha az emberek tudomást vesznek róla, ha nem akkor is ezeket a függőségeket a sátán szolgái a démonok okozzák. Szabadulni – véglegesen – csak Jézus Krisztusban lehet. “Jézus az aki megszabadít”. “ahol Isten Szelleme ott a szabadság.”

Sajnálom Stohl Andrást. Sokan gyalázzák őt mostanában. Pedig szegény, szerencsétlen, démonizált ember, olyan mint nagyon sokan még ebben az országban.
Jézus azt mondta, hogy EZÉRT jött. Hogy a betegeket, a megkötözötteket meggyógyítsa. Addig, amíg az emberek azonban önmagukban, a pénzükben, a pozíciójukban, a tehetségükben, a hatalmukban bíznak nem tudnak közel kerülni Istenhez. Isten Igéje azt mondja: Mindenben – még a tehetségedben is – meg kell lásd Őt. Tőle van minden. Még a következő lélegzetvételed is.
Remélem – bízom benne – hogy most Isten el tudja őt érni. Akkor amikor az emberek szíve megtört, mikor alázatos akkor tudják megtalálni Őt.
Erről eszembe jut egy történet. A gyülekezet karitatív szervezetével tavaly előtt Erdélyben voltunk. Ott Székelykeresztúron elmentünk a helyi gyülekezet istentiszteletére. A végén a pásztor szólt az emberekhez, kérdezte, hogy van-e olyan, aki még nem ismeri Jézust, aki be szeretné fogadni a szívébe. Ketten-vagy hárman jöttek előre. Miután vége lett az alkalomnak odamentem hozzájuk és elmondtam saját bizonyságomat. Hogy azt, amit én majd negyven év alatt összekutyultam az életemben azt Isten két év alatt rendbe tette. Biztattam őket, hogy maradjanak meg a keskeny úton amire aznap ráléptek. Ezek után hozzám lépett egy jóképű fiatal srác. Azt mondta mélységesen egyetért velem, engedjem meg, hogy elmondja a saját történetét.
Már nem emlékszem a nevére, csak a történetre.
Tehát a fiú egy Romániai viszonylatban is gazdag család egyetlen gyereke. Mindent mindig megkapott a szüleitől. Habár már befejezte az iskolát élte a maga léha, magabiztos, elkényeztetett életét. Törvényen kívülinek képzelve magát, olyannak, akinek minden mindig sikerül, tudva, hogy ebben az eltorzult világban szinte minden megkapható pénzen.
Aztán a haverjai elhatározták, hogy átjönnek Magyarországra. Hívták, hogy jöjjön velük. Jó bulinak tűnt. Nem tudott semmiről. Arról se, hogy a haverok kábítószer csempészek. Akiket természetesen elkaptak vele együtt a határon. Nem vette komolyan – se ő se a szülei, hisz tudták hogy ártatlan az egészet – mire észbe kaptak és védelemről gondoskodtak számára, addigra már 8 év letöltendő börtönre ítélték.
És akkor – ott a börtönbe, mikor össze volt törve, mikor szembesült önnön kicsinységével, sérülékenységével – elérte Isten. Megtért. Aztán – isteni csodaként – pár hónap múlva kiszabadult. Ott akkor, Székelykeresztúron maga mesélte nekem: mikor börtönbe került, azt hitte hogy élete legrosszabb dolga történt vele. Ma már tudja: A legjobb ami történhetett vele. Isten máshogy nem érte volna el. És fontosabb Isten országába bejutni, minden földi sikernél és gazdagságnál.
Ezt kívánom mindenkinek.. Neked is, ha még nem ismered az Urat, és neked is, ha már ismered, de eltévedtél.. És természetesen Stohl Bucinak is…

Szeretnélek biztatni… Írj nekem! Mondd el a véleményedet!.. Akár komment-ben, akár priviben.. Addig is áldjon meg minden kedves olvasót az Úr!

Gyűlölet beszéde helyett

2010 március 28. | Szerző: ildiko0610

 Szervusztok!

Gondolom nem csak nekem van ebben a városban elegem a plakátokon megjelenő gyűlöletből, erőszakosságból, magamutogatásból.. Konkrétan most a választási plakátok “sokszínűségéről” beszélek. Arról, hogy a Nép, vagyis az én nevemben gyűlölettől fröcsögjenek, megtorlásról, ítélkezésről beszéljenek.

Beindultak az események, elkezdődött a visszaszámlálás. És én most nem a választásokig hátra lévő két hétre gondolok. Az Ószövetségben és az Újszövetségben is számos prófécia van az utolsó idők történelméről. Természetesen, mint újjászületett keresztény nagy várakozással és nagy reménnyel várom Jézus Krisztus visszajövetelét, de ahogy Jézus is mondta: az aratni való addig még sok, még sok ember van a sötétség oldalán, sok ember nem ismerte meg még az Urat, nem döntött a jó oldal mellett. Kenneth Haginnek volt egyszer egy látomása. Az Úr akkor már elhívta őt, de ő még nem szánta oda magát teljes szívvel a szolgálatra. Szóval egyszer csak Hagin látta saját magát felemelkedni a földről, fentről hatalmas tömeget látott különböző nemzetiségi ruhákban masírozni valami felé. Kíváncsi lett, még magasabbra emelkedett és a menet elejére szállt. Ekkor látta, hogy a tömeg egy szakadék felé tart, aminek az aljában égő tó van. Az elöl levők mikor látták hogy hova vezet a következő lépésük megpróbáltak visszafordulni, de a tömeg nyomása taszította, lökte őket a pokol felé. Isten ezután szólt Haginhez: Menj, hirdesd az evangéliumot, mert a poklot, a tűzet nem az embereknek készítettem, hanem a bukott angyaloknak. Menj, mentsd  meg az enyéimet! Hirdesd, hogy aki hisz a Fiam, a Názáreti Jézus nevében az megmenekül. Annyira megdöbbentő, ijesztő volt a látomás, hogy Keneth Hagin ezt követően több mint 50 évig világhírű evangélista lett és több millió embert vezetett a szolgálata során az Úrhoz.

Arra utaltam az előbb, hogy beindultak az események, amit minden Biblia olvasó ember ismerhet, amit a Biblia utolsó időknek nevez. Azt mondjaPál a Timótheusnak írt levelében az utolsó idők ámítóiról:

 “Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be.
Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok,
Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői.
Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.
Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.”
Az hogy az emberek magukat szeretők és pénzsóvárgók gondolom nem kell senkinek se külön ecsetelni. A világtörténelem során a tisztátalanság, az erkölcsi fertő, az, hogy a rosszat jónak mondják sem volt még ilyen széles körben elfogadott mint napjainkban. Vannak akik azt mondják magukról, hogy “keresztény” párt, és Isten nevében gyűlöletről fecsegnek. Itt most a Jobbikra gondolok. A szőr feláll a hátamon mikor Morvai Krisztina videóját nézem, amint Isten áldjon benneteket felkiáltással elkezdi a mondanivalóját – és aztán szítja a gyűlöletet zsidó, cigány, multi és szinte az egész világ ellen. Aki nem vele, velük van az ellenség, azon “bosszút állunk, megtoroljuk, ítélkezünk, börtönbecsukjuk” – szól a vendetta. Keresztény párt. Ekkora sületlenséget. Mindenfajta címkét aggasztanak magukra, mint a kínai piacon. Ott se minden az aminek látszik, itt is a kereszténység címke használata megtévesztés. Jézus Krisztus azt mondta: “Irgalmasságot akarok és nem áldozatot”.
Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség legnagyobb parancsa amit Jézus meg is erősített a szeretet és nem a gyűlölet. Aki nem szereti az embertársát akit lát, hogy szereti Istent akit nem lát? (1 János 4:20) A gyűlölet, a gyűlölködés még soha nem hozott semmi jót a történelemben, miért van az, hogy emberek beállnak és saját sikertelenségüket, saját frusztráltságukat a gyűlölet beszédébe, annak hallgatásában és tömjénezésében élik ki? Tudom, hogy rengeteg lopás, szabad rablás folyt ebben az országban és nemcsak az elmúlt 20 évben. Tudom. Én is itt élek, de… Isten azt mondta: Enyém az ítélkezés és megfizetek mindenkinek. Azt mondja a Biblia, hogy a föld és az ég elmúlik, de Isten beszéde megmarad örökre. Emberek, hozzátok szólok: gondolkodjatok el józan, higgadt fejjel! Az aki ítélkezik, egy kalap alá vesz minden zsidót, cigányt, multit stb-t holnap nem lehet, hogy téged is betesz egy sablonba? Ha valaki gyűlöli az embertársát, mert az valamelyik általa elítélt, megítélt csoportba tartozik holnap nem támadhat ellened? Miből gondolod, hogy az aki gyűlöli az embertársait az az embertársai érdekeit fogja szem előtt tartani és nem a sajátját ha hatalomra jut? Azért mert most még nem vagy a megnevezett gyűlölt embercsoportban?
Isten a Bibliában egyértelművé teszi, hogy a zsidók az Ő választott népe. Ezt egyik nép sem mondhatja el magáról. És lehetek én bármilyen nagy magyar, Jézus Krisztus akár tetszik akár nem egy zsidó nőtől Máriától született meg. Mária tehát nem a magyarok megmentője, nem a magyarok nagyasszonya, boldog asszonya meg mit tudom én micsoda. Szóval Jézus Krisztus zsidó volt, és Isten választott népe a zsidó nép. A bibliai próféciákban a zsidó emberek bálványimádása miatt Isten azt mondta, hogy elfordul “egy időre” a zsidóktól, hogy szétszórattatnak a világ minden tájára, de azt mondta, hogy az utolsó időkben összegyűjtettnek. Ez az összegyűjtetés 1948-ban mikor Izrael állama megalakult elkezdődött. Ezzel Isten óráján a visszaszámlálás megkezdődött. Ha valaki figyelmesen elolvassa a János jelenéseket, akkor az utolsó idők jeleiből számos megvalósulását beazonosíthatja.
Bizonyára feltűnt már valamennyiötöknek, hogy míg gyermekként nem hallottatok ennyi földrengésről, tájfunról, hurrikánról, cunamiról (én azt sem tudtam pár évvel ezelőttig hogy mi az) mostanában a napi hírekben szinte minden napra jut egy. A múltkoriban olvastam, hogy azt hiszem az 1700-as évektől tartják nyilván a földrengéseket szerte a világon. És amíg az 1700-as években csak mintegy 25, az 1800-as években 60, az 1900-as években 200, 2000-től viszont 2500 földrengést regisztráltak. Gondoljatok bele, és gondolkodjatok el: Az idén már több mint kétszázezer ember vesztette életét földrengésben!
Ezelőtt húsz évvel a rendszerváltás körül, vagy előtte ha valaki nekem azt mondta volna, hogy az emberek Magyarországon is éhezni fognak bolondnak tartottam volna. Úgy gondoltam az az afrikai viszonyok miatt van, a túlszaporodás, a lehetetlen természeti adottságok okozzák. Soha nem gondoltam volna, hogy Magyarországon, ezen  a kedvező mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országban valaha is éhezni fognak az emberek, pedig akkor már a felmelegedéssel ijesztgettek bennünket. A felmelegedés még nem lenne ok ebben a térségben, de az EU-hoz való csatlakozás megölte a virágzó mezőgazdaságot, az emberek a háztáji művelése helyett rászoktak a segélyezésre. Ma – megdöbbentő – de országunkban 1.3 millióan élnek mély szegénységben, vagyis éheznek.
Ez is egy jel lehetne, hisz Jézus beszélt róla, hogy az utolsó időkben lesznek földrengések, éhínségek.
De ha tovább vizsgáljuk és elemezzük a Bibliát más prófécia is elgondolkoztathat bennünket.
A gazdasági válság következtében Amerika világ uralmi nagyhatalma megingott, az amerikai embereknek rá kellett döbbenniük arra, hogy nem ők irányítják már csak a piacot, alkalmazkodniuk kell más tőkeerős országokhoz. Amerika világpolitikai hozzáállása jó ideje meghatározta a világtörténelmet. Így volt ez Izrael-Amerika esetében is. Izrael biztos szövetségese volt Amerika, a Közel Keletről jövő nyomásoknál Izrael mindig számíthatott Amerika támogatására. Alig három hete ez is megdőlt. Obama kétes nyilatkozatokat tett, és igyekszik Irán felől megközelíteni a békét, az iráni szemszöget képviselni, támogatni.
Izraelre nagyon nagy nyomás nehezedik a világ majd minden országa felől, a zsidó ellenesség, a fasiszta eszmék fellángoltak, nemcsak Magyarországon, de számtalan országban is. Hatalmas nyomást gyakorolnak Izraelre, Jeruzsálemtől akarják megfosztani a zsidó államot. Ahogy a jó előbb írtam Isten Izraelt, Jeruzsálemet, a zsidó népet kiválasztotta magának. A bibliai próféciákban (ahogy az Ezékielnél, Ézsaiásnál, Zakariásnál is olvasható) az utolsó időkben Isten visszatér a választott népéhez és természetfeletti módon megsegíti őket.
Ahogy Zakariás írja: “
Ímé, én részegítő pohárrá teszem Jeruzsálemet minden körülte való népnek; Júdának is az lesz, mikor ostromolják Jeruzsálemet.
És azon a napon lesz, hogy nyomtatókővé teszem Jeruzsálemet minden népnek; aki emelni akarja azt, mind szakadva-szakad meg, noha összegyül ellene a föld minden pogánya.
Azon a napon, így szól az Úr, megverek minden lovat rettegéssel, a lovagját pedig őrültséggel; de a Júda házát nyitott szemmel nézem, a népeknek pedig minden lovát vaksággal verem meg”
A helyszínt már 2500 éve ismerjük. A díszletek a helyükre kerültek. A főszereplők készen állnak. Bármikor felgördülhet a függöny. Armageddon, az emberiség legnagyobb drámája. A történelemben most először valósulhatnak meg szó szerint az évezredekkel ezelőtt leírt drámai események. Bármikor beindulhat a Biblia drámai forgatókönyvében előre jelzett folyamat. Olyan évek előtt állunk, amelyek örökre megváltoztatják a Földet. Érdemes felkészülni! A Biblia azt mondja: áldott az aki a zsidókat áldja, átkozott az aki átkozza. Ezért sem mindegy sem a saját egyéni életünkben, sem az ország jövője szempontjából, hogy beáll-e ez az ország a zsidók elleni gyűlölködésbe, az antiszemitizmusba, az anticionizmusba. Isten azt mondja az Igében: minden kiontott vért számon fog kérni. És Isten nem ember aki hazudjon. Van ennek a nemzetnek éppen elég felelőssége például a zsidók deportálásában, a kommunista rezsim alatt elkövetett “nép nevében” elkövetett gyilkosságokban, nem kellene még tetézni, még megfejelni. Nem a gyűlölet beszédét kellene hirdetni a “nép nevében” hanem inkább a szeretetét. Hiába gyűlölködik az az ember aki elvesztette a munkahelyét, akinek az élete nem jó irányban halad, a Biblia azt mondja, hogy nem emberekben kell reménykedni, hanem az Úrban bízni.
Fontos az egyéni, családi életben ugyan úgy hogy ezek szerint éljünk, hogy istenfélelemmel éljük a mindennapjaink, és aki féli az Urat az nem ítélkezik, nem gyűlölködik, hanem szeretettel próbálja a világot jobbá tenni. A szeretet épít, míg a gyűlölet rombol. Hiszem, hogy ez az ország úgy tud, úgy tudna kilábalni a szűk esztendőkből, ha felelősségteljes politikát folytatna, ha a politikusok befejeznék a gyűlölet politikáját, az egymásra mutogatást. Ahogy azt láthattuk, láthatjuk az egymásra mutogatás, a hibáztatás nem vezet sehova, felelősségteljes átgondolt gazdaságpolitikával van esély a kilábalásra.

És egy videó… Ugye nem vállalunk velük közösséget?
http://nehallgass.com/2010/02/25/a-jobbik-szavazobazisa/

Elmenvén széles e világra..

2010 március 14. | Szerző: ildiko0610

Sziasztok!

Jézus Krisztus a Máté evangéliumában azt mondta a tanítványoknak: “Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Engedelmeskedve tehát Jézus parancsának hetente egy evangelizációs csoporttal járjuk Budapest tereit, utcáit és hirdetjük az embereknek az örömhírt. Megtapasztaltam, hogy ahogy az Ige is mondja, Isten ismeri az övéit, készíti azok szívét akiket elhív, így nem kell erőszakosan odamenni az emberekhez, mint a Jehováknak, Isten az Ő Szelleme által megmutatja, hogy hova “vessük ki a hálónkat.” Két testvérnővel – jómagam harmadikként – egy negyvennapos böjtbe kezdtünk kedden, amit naponkénti váltásban egymás családjáért, egymás életéért az Úrnak ajánlottunk. Kedden Zsuzsa az egyik böjttársam azt mondta, hogy kezdjük a böjtölést egy közös imával, menjek el hozzá. Mondtam, hogy eligérkeztem az evangélizációra és kértem, jöjjön ő is oda. Azt mondta fáradt, így nagyon megörültem amikor megláttam a megbeszélt helyszínen. Éppen hogy üdvözöltük egymást, mikor az Úr Szelleme egy házaspárra hívta fel a figyelmemet. Odamentünk de a “szószóló” a hölgy azt mondta, köszöni szépen, ő római katolikus, rengeteg Jehova tanúja baráttal, Ő a Vidám Vasárnapon csak nevetni szokott, nem érdekli a dolog.El is mentek, de – mit ad a véletlen? – rossz felé indultak, így mikor a tévedésre rájöttek ismét ott voltak előttünk. Mondtam Zsuzsának, hogy jöjjön és ismét odaléptem eléjük azzal az egyszerű mondattal, ami Istennek hála : betalált. Tudták, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz? Hogy ma is gyógyít és szabadít minden betegségből és problémából? – azzal elkezdtem mondani, hogy az én édesanyámnak hét agyműtétje volt, Zsuzsa édesanyjának viszont hét agyvérzése és mindkettőjük életét az Úr mentette meg. Először úgy tűnt semmi nem történik, mindketten ellenkező irányba néztek el a fejünk felett, aztán Isten Szelleme egyszerre megérintette őket és elkezdtek zokogni. Beszélgetni kezdtünk arról, hogy a Biblia mit mond a megtérésről, hogy Jézus azt mondta, hogy szükséges mindenkinek megvallani a hitét Istenben, és utána szükséges újjá születnie víztől és Szellemtől. Hamarosan mindketten könnyes szemmel mondták el a megtérők imáját – dicsőség Istennek. Isten szíven találta őket. Később a személyes beszélgetéskor kiderült, hogy a férfinak Mihálynak agyi strock-ja volt, és nem gyógyult fel még minden tünetéből. Elmondtuk nekik, hogy szombaton vízkeresztség lesz, megmutattuk a Bibliából, hogy Jézus azt mondta, hogy szükséges nektek víztől és Szellemtől is újjászületnetek, majd kölcsönösen telefonszámot cseréltünk, hogy majd hívjuk egymást, meglátják még hogy eljönnek-e. Pénteken délelőtt felhívtam őket, Hajnalka azzal kezdte, hogy éppen mennek le a vidéki rokonokhoz. Mondtam, hogy gondolom akkor a vízkeresztség tárgytalan, de akkor is érdekelne, hogy hogy vannak, hogy telt az elmúlt két napjuk. Éreztem a hangjukban a feszélyezettséget, ezért azt mondtam, hogy ha megengedik akkor is felhívnám őket néha, mert igaz, hogy Jézus Krisztus megszerzett minden javat itt a földön is számukra, de ha nem ismerik a jogaikat, az ördög megakadályozza hogy átvegyék Istentől, ők is járhatnak úgy mint az az angol szobalány, akinek a története itt a neten is kering. A nevezett szobalány ötven évig szolgálta a grófnőt, annak haláláig. Halála előtt adott neki egy levelet köszönetnyilvánítás közepette a grófnő, amit – mivel nem tudott elolvasni, de roppant becses ajándéknak tartotta bekereteztetett és a falra kifüggesztett. Élt tovább szolid körülmények között, míg egy forgatócsoport nem érkezett az otthonában, akik a grófnőről forgattak. A riporternő látta meg a bekeretezett írást a falon, amit elkért a szobalánytól, majd pár nap múlva ügyvédekkel tért vissza: az írás a grófnő végrendelete volt és tartalmazta, hogy egy jelentős életjáradékot hagyományozott a hűséges szobalányára. Az övé volt előtte is, de mivel nem tudott olvasni, így nem tudta a jogait, nem tudta örökbe venni. Elmondtam Hajnalkának, hogy ha megengedi, addig amíg a biblia olvasás és Isten Igéjének a hallgatása által meg nem erősödik a hite, szeretnék segíteni abban, hogy  az Istentől kapott jogait birtokba tudja venni, segíteni szeretném a tanítvánnyá válásban őket. Megköszönte, elköszöntünk. Kora délután csörgött a telefon: Hajnalka volt. Azt mondta, hogy amikor utoljára beszéltünk ki volt hangosítva, ott volt egy “illető” aki sok dolgot mondott neki a Hit Gyülekezetéről. Félbeszakítottam, megkérdeztem, hogy visszahívhatom-e, hogy ne az ő telefonszámlájára meséljek neki a saját bizonyságaimról. Igent mondott, majd mikor visszahívtam belevágtam a “lecsóba”. Elmondtam, hogy jómagam is már több mint 14 éve tanítvány lehetnék, akkor hívtak először a gyülekezetbe, de én a “kéretlen jóakarókra” hallgattam, akik hozzám hasonlóan egyszer se voltak ott, de “jól informáltan” közölték, hogy az egy szekta, hogy ott elveszik az emberek pénzét stb.

Nem vizsgáltam meg, nem mentem utána: elfogadtam, ítélkeztem az ő elmondásuk alapján. Aztán eltelt tíz év, dicsőség Istennek, hogy ismét küldött valakit a gyülekezetből, akkor már formálódtam annyit, hogy azt mondjam: elmegyek megnézem, nagy szám van, mi bajom lehet, legfeljebb eljövök és kész. Azóta már tudom, hogy azok a frusztrált emberek, akik saját életüket nem képesek irányítani, önkéntesen akadályoznak meg másokat, hogy Isten segítsen nekik. Isten Igéje is azt mondja: nézd meg a gyümölcsöket, és tudhatod, hogy jó úton vannak-e a tanácsadóid vagy nem. Azok, akik boldogtalan házasságban élnek, esetleg elváltak, akik valamilyen szenvedélynek a rabjai, vagy egyszerűen csak szeretet nélkül valók, magányosok, hogy is próbálhatják meg hogy másoknak a boldogságról tanítsanak bármit is? A vak vezet világtalan tipikus esete lenne. Tehát elmondtam Hajnalkának, hogy én is hallottam hogy elveszik a pénzt, hogy szekta stb de én elmentem és ez volt életem legjobb döntése. Ezután elmeséltem Isten pár csodatételét az életemben. Ezután még rákérdezett, hogy biztos nem fognak utólag se tagdíjat szedni stb mikor elmondtam, hogy én egy évig nem fizettem tizedet, néha adtam adományt, néha nem, és soha senki nem kérdezte meg, nem kérte számon rajtam mint ahogy máson sem. Senki nem tartozik számadással egyedül Istennek. Isten látja a szívünket, látja a pénztárcánkat, Isten előtt nincs titok. Elmondtam, hogy mikor életembe először szíven ütött Isten Igéje arról, hogy mindenünk Istené, hogy mindent tőle kaptunk akkor többszöri nekifutásra kipakoltam az összes pénzt ami a pénztárcámban volt – lesz ami lesz alapon – és másnap isten egy olyan hatalmas áldásban részesített, amilyet előtte el se tudtam képzelni. Isten egyedül arra kiváncsi, hogy megbízunk-e benne, abban, hogy Ő képes bennünket eltartani, jól tartani, hogy rá merjük-e bízni magunkat az Ő gondviselésére. Elmondtam, hogy Ádámnak és Évának is az volt a legnagyobb bűne, hogy nem bíztak Istenben, hogy akarták a tőle való független tudás gyümölcsét. A negatív hit, a bizalom hiánya volt a bűnbeesés valódi oka és ezt kell megtanulnunk újra. A beszélgetés végén Hajnalka megígérte, hogy eljönnek. Szombat reggel aztán a megbeszélt helyre értük mentem és elmentünk a gyülibe. A vízkeresztség előtt énekeltünk, dicsértük az Urat, ekkor az Úr ismét megérintette őket, sírtak, nevettek felváltva. Az igehirdetés után odavittem őket Pajor Tomihoz, hogy áldja meg mindkettőjüket. Megkérdezte a nevüket, majd felszólította őket, hogy mondják ki hangosan, hogy megbocsátanak mindent a másiknak. Elmondták, majd Pajor Tamás azt mondta: Uram, Te hallottad az ő megbocsátásukat egymás iránt, Te azt mondtad, hogy bocsássunk meg egymásnak és Te is megbocsátasz akkor nekünk. Köszönöm Neked és kérlek áldd meg őket, áld meg az Ő házasságukat, újítsd meg, szenteld meg. Mire a végére ért, addigra mindkettőjükből felszakadt a zokogás – Isten megérintette ismét őket. Nem ragozom. A vízkeresztség után abban maradtunk, hogy jönnek máskor is, hogy nézik a Vidám Vasárnapot és meghívtak az otthonunkba is egy jó kis beszélgetésre. 🙂 Dicsőség Istennek!

A Gyógyító

2010 március 9. | Szerző: ildiko0610

 Sziasztok!
Legutóbbi blog bejegyzésem óta peregtek az események. Ott hagytam abba, hogy dicsőség az Úrnak december végén, karácsonykor anyu tökéletesen jól volt, evett, beszélt, nézte a tévét. December 28-án amikor bementem nagyon aluszékony volt, fel sem tudtam ébreszteni, ami másnap reggel megismétlődött. Kerestem az ügyeletes orvost és mondtam, hogy valami nincs rendben, ragaszkodom hozzá, hogy anyunál azonnal végezzenek egy agyi ct-vizsgálatot. Az orvos kötötte az ebet a karóhoz, hogy nincs semmi baj, ez ilyen betegség után természetes, de azért nagy nehezen elrendelte a vizsgálat elvégzését. Alig pár óra múlva – amit természetesen az eredményre várva a kórházban töltöttem – behívatott a szobájában és közölte, hogy ismét bevérzés történt az agyban, így azonnal ideiglenesen meglékelik a koponyáját, hogy a fölösleges agyvizet elvezethessék. Nem szeretnék itt nagyon hosszú lenni, legyen annyi leírva: összesen 7 agyműtétet végeztek el édesanyámon a mai napig, ami hiszem hogy a végleges szám, hisz a bibliában a hét a teljesség száma, Jerikót is hétszer kellett körbejárniuk a zsidóknak mire az leomlott, úgyhogy hittel megvallom: anyu betegségének a falai a hetedik műtét után leomlottak, teljes gyógyulása van Jézus Krisztusban. Történt a hatodik agyműtét után egy érdekes eset. Szombat reggel voltam már benn anyunál, de az öcsém telefonált, hogy este nem tud bemenni menjek be ismét. Ahogy a szobába léptem az orvos épp ott volt. (Megjegyzem a szobatársa aznap reggelre költözött el az élők világából) szóval az orvos épp ott volt és bele is kezdett: Nagyon sajnálom, de az édesanyja ma este valószínűleg szintén elköltözik ugyanis agyhártyagyulladása van egy másik speciális gyulladással, ami nem szokott reagálni az antibiotikumos kezelésre. Kérdeztem, hogy az mi?- de azt mondta legyen elég annyi, hogy nem reagál az a gyulladás az antibiotikumra, mindkét gyulladás önmagában is életveszélyes, együttesen pedig minden valószínűséggel végzetes. Abban a pillanatban, hogy a doki ideért a beszédben a bensőmben hallottam az Úr hangját, nagyon valóságosan, nagyon hallhatóan: Ez a betegség nem halálos, hanem azért van, hogy Isten dicsősége megláttassék. Ne félj csak higyj! és abban a pillanatban rámszállt az Úr Szelleme, betöltött az Ő örömével és elkezdtem nevetni. Közben nagyon is tudatában voltam, hogy nem tünök “normálisnak” hisz épp most mondták hogy édesanyám meghal, láttam is az orvos elképedt arcát – szóval elég érdekes helyzet volt. Hogy a zavarom feloldjam – persze a nevetést nem tudtam abbahagyni – zavaromba elkezdtem a doktor hátát csapkodni és közben azt hajtogattam: Nyugodjon meg doktor úr, anyunak semmi baja nincs, minden rendben lesz, nem hal meg. Az orvos nézett rám egy darabig aztán kiment a szobából. Odament Kata nővérhez és mondta neki hogy valami baj van a fejembe, mert épp most mondta hogy meghal az anyám én meg ott nevetek “magamon kívül”. Úgy gondolom az sem volt véletlen, hogy aznap este Kata nővér volt az ügyeletes. Róla annyit: eléggé utálatosan viselkedett anyuval, velem – de az Úr azt mondja: áldjátok azokat akik titeket átkoznak, így tehát próbáltam kedveskedni neki. Aztán egyszercsak az Úr “helyzetbe hozott”. Véletlenül meghallottam hogy arrafelé lakik ahol én is. Mivel épp vége volt a műszakjának és a látogatási időnek is, visszafordultam. Mikor meglátott rámmordult: Mit akar? Mondtam, hogy úgy hallottam erre és erre lakik, azért jöttem vissza mert én is arrafelé lakom, elvihetem?

Egyből megenyhült. Még a liftig sem értünk el, mikor rákérdezett: Maga hites? Igen – miből találta ki? Hát a kolléganőim mondták, hogy elkergette a katolikus papot és én magam is hallottam ahogy nyelveken imádkozott az édesanyja ágya mellett. Ahogy beszélgettünk hazafelé kiderült, hogy Ők is gyülisek voltak, de kiszakadtak.

Szóval nem volt véletlen, hogy az orvos neki mondta hogy valami baj van a fejemmel. Szokás szerint megvártam a műszak végén és azt mondta ő tudja, hogy a Szent Szellemtől van bennem a nyugalom, az öröm és hogy “jó nekem”.. Dicsőség Istennek azóta neki is jó, Ő is az Úrban van ismét. Nem ragozom: szombat este mondta az orvos hogy agyhártyagyulladás és szerda reggelre elképedve szintén az orvos: Nem tudom hogy hova lett az agyhártyagyulladás és a másik gyulladás – egyik sincs az édesanyja szervezetében! Dicsőség Istennek, ez isteni csoda volt, még az orvos is azt mondta. Aztán a 7. műtét után kérdeztem a dokit hogy hogy van anyu mire ő már csak annyit mondott: Maga jobban tudja! 🙂

Dicsőség Istennek anyu jól van, lábadozik, hiszem hogy teljes egészsége van Jézus Krisztusban, aki minden betegségünket elhordozta, hogy nekünk teljes egészségünk lehessen.

A sorsod a Te kezedben van!

2009 december 25. | Szerző: ildiko0610

 Először is áldott, békés ünnepeket szeretnék kívánni minden blogolónak és blog olvasónak! Jó régen nem írtam.. Pedig – dicsőség az Úrnak – csodák történnek a környezetemben. Októberben először voltam “gyülis” esküvőn, olyanon ahol a párválasztás az Úr kegyelméből történt, az Úr akarata szerint. Sokan görcsölnek a világban a társválasztással: próbálkoznak, hátha összejön. De könyörgöm: Mekkora az esélye annak, hogy Te megtaláld isteni segítség nélkül azt, aki “csont a csontodból”? Mert hiszen mindannyiunknak van egy ilyen párja. Azóta már három ilyen esküvőn is részt vehettem és állíthatom: az Úr által szerzett házasságokban a felek még külsőleg is hasonlítanak egymásra. És ami még nem mellékes: amit az Úr egybeszerkeszt, azon a pokol kapui sem vesznek erőt, ha a felek az Úrban maradnak.

Novemberben volt egy háromnapos konferencia is, aminek az időtartama alatt vendégül láthattam a székelykeresztúri pásztort és feleségét. Elmentünk anyuhoz is, aki épp Hajdúszoboszlóra készült “telelni” a nyugdíjasklubbal. A pásztor és felesége bizonyságot tett neki, mire anyu – életében először – elismerte, hogy be kell vallja, hogy először csak “hülyeségnek” gondolta ezt az egész hitet, de látja nemcsak az életkörülményeimben, hanem bennem is a változást. Kérték őt hogy akkor fogadja be ő is a szívébe Jézus Krisztust, ne utazzon el így. Ő erre sírva fakadt és azt mondta: legközelebb..

Vasárnap elutazott, majd péntek hajnalban telefon ébresztett: Édesanyám Debrecenben van a kórházba. Azonnal indultam. A telefonon megkapott számon hívtam a kórházat, az orvost, aki azt mondta: Értesítsem az öcsémet is, és nagyon gyorsan menjünk hogy el tudjunk búcsúzni anyutól. Telefonáltam az öcsémnek, aztán egész végig imádkoztam. Most így utólag leírhatom: Dicsőség Istennek egy pillanatig sem volt bennem az, hogy elveszítem anyut. Tudtam, hogy amit Isten megígért – hogy senki nem tanítja az atyjafiát Isten ismeretére, mert mindannyian ismerik őt – a mi életünkre is igaz, igaz lesz. Ráálltam egy jó pár Igére, Igazságra, azokat minden nap megvallottam – és megint csak azt kell mondjam: A hit működik. De ne szaladjak előre ennyire.

Ahogy megérkeztem a kórházba anyu fél-kómás állapotban volt egyedül az intenzíven egy “kalitkában”. Eszembe jutott, hogy Jézus a gutaütöttekből démonokat űzött a Biblia szerint, így miután megköszöntem az Úrnak, hogy édesanyám él, megparancsoltam a halál, a pokol, az agyvérzés szellemének hogy azonnal hagyják el az Ő testét Jézus nevében. Abban a pillanatban volt egy szabadulása – dicsőség Istennek – így már megkönnyebbülve hagytam el a látogatási idő végén a kórházat. A professzor elmondta, hogy ott volt az agyvérzése ahol az agyvíz van, hogy már túl van egy életmentő műtéten és ha “megéri a másnapot” akkor ismét meg kell műteni, hogy az állapotát stabilizálni tudják. Elmondta, hogy 1 % esélye volt, hogy magát az agyvérzést túlélje, annyira veszélyes volt és 5 % -ot adott annak, hogy a következő műtétet túléli.. Nem szeretném itt felsorolni, hogy mikor mennyi esélyt adtak az éppen következő műtétnek, napnak, de végig nagyon alacsony volt. Végig mosolyogva írtam alá a papírt és hangosan is kimondtam, hogy abban a pár százalékban benne lesz, hiszen Jézus Krisztus a doktorok doktora.. Először – meg kell valljam – úgy néztek rám mint egy fanatikusra, aztán ahogy teltek a napok, hetek látták a hitem, hogy végig ott ülök a szobában, olvasom hangosan anyunak a Bibliát, hogy nem rendülök meg akkor sem, amikor tüdőgyulladás miatt 40.6 fokos láza van és az antibiotikumos kezelésre sem reagál a szervezete éreztem a tiszteletet. Sőt! Alkalmam nyílt többekkel – orvosokkal és nővérekkel – beszélni Istenről és a hitről. Volt idő, hogy mikor áthozták mentővel Debrecenből Budapestre a pesti orvos fölényesen azt mondta: Nem fog járni, beszélni, nem lesz személyisége. Én pedig azt mondtam: Nem igaz, mindene az Úrtól rendelt tökéletes harmóniában fog működni. Azt mondta az orvos, hogy hát ez nem így van, ő látja a leleteket. Én pedig szintén mosolyogva: Lehet hogy Ön látja a láthatóba, de szerencsére nekem Isten Igéje azt tanítja, hogy ne a láthatóra nézzek.. Ma már ez az orvos épp a napokban azt mondta, hogy természetfölötti csoda, hogy anyu beszél és eszik…:-) Dehát Isten a csodák Istene! Lehetetlen, hogy az amit a bibliában Isten megígért az ne úgy legyen, hisz Ő nem ember hogy hazudjon!

Történt egy érdekes eset is: Épp a büfében olvastam a bibliát, mikor egy fehér köpenyes hölgy odajött hozzám hogy miért hívtam? Mondtam, hogy valami félreértés, én épp bibliát olvasok, fel se néztem, nem hívtam. Mire a hölgy ajánlani akart a kórház által támogatott “csodaszerből” amit én köszönettel visszautasítottam azzal, hogy csoda csak Jézus Krisztusban van. Erre a hölgy engedélyt kért hogy leüljön, kérdezett egy-két dolgot aztán sírva fakadt. Elmondta a problémáit, elmondtam hogy mindezekre a választ megtalálja a Bibliában, az Úr Jézus Krisztusban. Sokat és sokszor beszélgettünk azután és azóta is: mára már Ő is Isten gyermeke, befogadta az Urat a szívébe – dicsőség érte Istennek.

Anyu közben felkerült Debrecenből Budapestre. Itt először azt mondták, hogy nem lesz többé épkézláb ember belőle, béna marad, nem fog tudni kommunikálni stb. Én ezeket megtörtem, sosem fogadtam el. Mára már hála Istennek kommunikál, eszik és alig várjuk hogy a kórházat is elhagyhassa, de hisszük, hogy ennek is megvan már az Istentől elrendelt időpontja. Nagyon hálás vagyok a gyülekezet imaszolgálatának, és azoknak a testvéreimnek akik velem együtt imádkoztak édesanyám állapotáért. Tudom, hogy az imának rendkívül fontos szerepe van: Isten szemei az igazakon vannak, fülei pedig azok kiáltásán. Mindannyiunk feladata, hogy segítsünk egymásnak, hordozzuk egymást imában ezekben a nehéz időkben.

Még egyszer mindenkinek áldott, békés ünnepeket kívánok és azt, hogy mindannyian jussatok el Isten teljes megismerésére! Emlékezzetek meg mindannyian, hogy maga Jézus Krisztus a Szeretet, aki azért jött, hogy mindenkinek aki hisz őbenne örök élete legyen. Ezekben a napokban nyugodjatok meg, keressétek a békességet, az egymás felé fordulást, a szeretetet. Szakadjatok ki az egész évben jellemző rohanásból, lassítsatok, keressétek az Élet értelmét: Jézus Krisztust. A Biblia azt mondja az élet nem evés és ivás, hanem szeretet, békesség és igazság. Jézus azért adta az életét, hogy ne kelljen átkokat, bűnöket cipelnetek, hanem a benne való hit által szabadok legyetek. Gondolkodjatok el, keressétek most ezekben a napokban az Urat, mert Ő megtalálható. Ha valaki szívéből keresi akkor ajtót nyit, nem erőszakos, Ő nem fog rád erőszakolni semmit, de ha keresed gyökeresen pozitívan megváltozik az életed. Ne feledd: a sorsod a Te kezedben van!