2007 március 17. | Szerző: |

 

Szeretettel üdvözlök mindenkit, aki időtöltésül a blogom
olvasását választotta.. Bevezetőül írnék pár szót magamról..
A harmincas éveim végét taposom, több mint 10 éve elváltam és három gyerekem
van.. Még abban a korban nőttem fel, amikor édesapám foglalkozása miatt szóba
se jöhetett, hogy megkereszteljenek, vagy uram bocsánat vallásos nevelést
kapjak.. A családi legendáriumból tudom azt is, hogy egy-két éves koromban,
mikor édesapám szolgálatban volt titokban édesanyám és a nővére elvittek a
templomba és megkereszteltettek. Hányszor sírtam 6-7 évesen, mikor az
osztálytársaim készülődtek az elsőáldozásra, hogy én is szeretnék
“kismenyasszony” lenni! De ez abban a korban, abban az atmoszférában
lehetetlen volt. Édesapám mindig valahányszor a hit, a vallás szóbakerült
indulatba jött, így hamar megtanultam, hogy odahaza ezt a témát mellőznöm kell.
Szép lassan felnőttem és mivel a gyerekek rendkívül  alkalmazkodóak idővel
el is felejtettem a vallást..
Tizenhat évesen a szüleim barátnőmmel elengedtek a névnapomat ünnepelni a helyi
bálba egy közös ismerőssel. Az este hamar elromlott, a közös ismerős akinek a
felügyeletére lettünk bízva hamar berúgott, minket a szervezők egy nagyobb
asztaltársasághoz ültettek. Próbáltuk élvezni a zenét, a hirtelen jött
szabadságot táncoltunk a fiúkkal akik asztalához kerültünk. Viszonylag hamar
haza kellett mennünk, a barátnőm nálunk aludt. Reggel kikísértem az állomásra.
Útközben találkoztunk két fiúval azok közül akikkel az éjjel táncoltunk.
Felajánlották, hogy hazaviszik a barátnőmet, tartsak én is velük. Nem volt sok
kedvem – időre haza is kellett mennem – de barátnőm, akinek nagyon tetszett az
egyik fiú kérlelt, hogy menjek. Mikor beértünk Pestre és a barátnőm kiszállt,
meglepetésemre a neki tetsző fiú is kiszállt és én kénytelen-kelletlen
beleegyeztem, hogy a sofőr fiúval kettesben menjek haza. Nem nagyon ragoznám a
később történteket. Útközben a srác egyszercsak letért az útról, bezárta a
kocsiajtót és megerőszakolt.. Kérhettem, könyöröghettem, síkítozhattam –
mindenhiába.. Hozzáteszem, hogy nagyon szigorúan neveltek. Ismertem édesapám
véleményét: szerinte egy nőt nem lehet megerőszakolni, csak ha ő is akarja…
Hazaérve tehát nem mertem szólni.. Az eset után harmadnap épp az iskolából
jöttem haza mikor megláttam “azt a bizonyos” autót.. Megijedtem,
próbáltam elszaladni mellette, de a srác kiszállt és utolért. Elmondta, hogy
sajnálja, de úgy néz ki, hogy nemibeteg volt, tehát vele kell menjek, hogy egy
orvos titokban injekció kúrával kikezeljen.. Teljes volt bennem a kétségbeesés..
Nem elég, hogy rettegtem, hogy kiderül, hogy “meg lettem
szégyenítve”, hogy esetleg terhes vagyok, még ez is… Mint akinek minden
mindegy ültem be az autóba akkor is és másnap is, hisz az injekció-kúrát
többször meg kellett ismételni.. Már nem tudom, hogy hányadik alkalom volt,
mikor a házunk elé érve két “öregasszony” ordítozása fogadott:
Elvetted, elszeretted a fiamat, a vejemet! Talán kitaláljátok: akkor
szembesültem, hogy a “lovagom” nős ember.. Még ez is…
Gyors válás – mint kiderült a feleség örült, hogy okot talált kimenekülni a
házasságból, de ez egy későbbi történet – és apám verdiktje: ha már
elszeretted, menj hozzá feleségül! És én a hallgatásom csapdájába esve
belementem.. Nem nagyon ragoznám túl a házasságom rémségeit.. Egy agresszív,
végtelenül lusta és buta ember kényének kedvének voltam kiszolgáltatva.
Viszonylagos anyagi jólétben élhettünk volna, ha a keményebbnél keményebb
verések után egyszer az ügyvédünk -akivel munkakapcsolatba kerültünk – nem
mondja a következőt a fojtogatástól bevérzett nyakamat látva: Mire vár? Ha
egyszer a gyerekek nem ébrednek fel akkor megöli magát ez az állat… A
következő verésnél összecsomagoltam, és mikor a költözésemtől megvadult férjem
a szolgálati fegyverével akart halomra lőni bennünket, szó szerint az életünket
mentve egy szál semmiben menekültünk ki a lakásból.. Kemény évek következtek..
Itt jutottam el a blogírásom meghatározó érzéséhez: bármilyen rosszul alakult
is a sorsom, nemigazán tudom megindokolni hogy kezdődött, de éreztem, hogy
Isten létezik, van és figyel engem. Figyeli hogy mit teszek, hogy élek.. Volt,
hogy egyik csapás ért a másik után: feltörték a kocsimat, ellopták az összes
pénzemet, íratomat és mellesleg kezdődött az iskola ott álltam minden nélkül..
Emlékszem akkor sírva így fohászkodtam: Istenem! Azt mondják Te könyörületes
vagy, mindenkire csak annyi terhet mérsz amennyit elbír.. Látnod kell hogy már
nem bírok többet, kérlek segíts! Már nem tudom mi volt az első megtapasztalás,
de tény: onnantól fogva szép lassan engedett a szorítás, könnyebb lett..
Először találkoztam egy lánnyal – milliomos volt – és épp akkor ment férjhez..
Felajánlotta, hogy mindennap főzzek meg nekik 4-5 félét, mindig előre
egyeztetett menű szerint és ő majd fizet érte.. Napi egy-két órás munkával
1999-ben százezer forintot kerestem.. Volt időm a gyerekekre – hisz roppant
kicsik voltak még akkor – és megéltünk.. Aztán mindig valahogy úgy alakult,
hogy ha megszűnt az állásom, Isten úgy intézte, hogy hamarosan egy új, jobb
ajánlat találjon meg.. Éreztem a törődést.. A saját gyerekkorom hibáiból
tanulva, úgy gondoltam, hogy a gyerekeim ne legyenek pogányok, kapjanak
vallásos nevelést.. Áldoztak, bérmálkoztak a római katolikus vallás szerint..
De valahogy nem volt élő kapcsolatuk Istennel.. Közben jópárszor belémmart Isten
hiánya.. Tudtam hogy van, csak az utat nem találtam hozzá.. Jártam a Jehova
tanúihoz, biblia tanulmányozásra körülbelül 3 hónapig.. Semmi.. Bántott a
dolog, azt hittem elkéstem.. Hogy a gyerekkoromban nem kaptam meg a hitet,hogy
bízzak, hogy higgyek akkor már soha nem is fogom megtalálni Istenhez való
utam.. Bántott a dolog, de úgy voltam vele, hogy én mindent megpróbáltam, nem
megy akkor nem megy.. Magamban tudtam hogy létezik, hogy van, megpróbáltam úgy
élni, hogy ne bántsak meg másokat, ne gázoljak át embereken, akinek lehet
segítsek, de ennyi…
Próbálkoztam társat találni, de valahogy mindig csak olyan pasikkal jöttem
össze, akik előbb-vagy útóbb ki akartak, vagy ki is használtak.. Regisztráltam
a neten egy jópár társkereső oldalon, de csak negativ tapasztalataim voltak..
Aztán egy közösségi oldalon ahova már csak barátkozni jártam fel, megakadt a
szemem egy fiú reglapján.. Szép lassan levelezés, msn-ezés, majd éjszakákon át
tartó telefonálgatás kezdődött.. Pár hónap után a fiú eltünt.. Egy hét után került
elő és akkor kicsit félve bevallotta, hogy kibékült a barátnőjével.. A
beszélgetések maradtak tehát a baráti szinten… Az első találkozásra karácsony
előtt került sor. Játékokat hozott az általam látogatott árvaház lakóinak.. Épp
olyan volt mint képzeltem.. Innentől kicsit felgyorsultak az események.. Neki
is nagyon bejöttem.. Ismét éjszakákon át tartó beszélgetések, amelyek már
túlmentek olykor-olykor a barátság határvonalán.. És egy akkor még számomra
ijesztő bejelentés: februárban megnősül.. Egy héttel az esküvője előtt
találkoztunk újra.. Én próbáltam meggyőzni hogy hülyeséget készül elkövetni.
Kötöttem az ebet a karóhoz: ha ilyen érzéseket érez, vagy kételyei vannak az
esküvő előtt akkor tisztességtelen dolog esküdni a holtomiglan-holtodiglanra..
Ő azt mondta: Gyengeelméjünek gondolom-e, aki nem tudja mit csinál? Meg hogy
tudja, fontos vagyok neki, de ugy érzi a házasság alatt is vannak
utkereszteződések, és kötelessége hogy felelősséget vállaljon a tetteiért az
érzéseiért. Tartozik ennyivel, hogy felvállalja a kapcsolatát, hogy
elköteleződik.. Nem értettem vele egyet, de sok boldogságot kivántam nekik..
Közben azon a fórumon az ottani blogomhoz hozzászólt egy fiú.. Kiváncsivá tett
és felmentem a regisztrációs lapjára.. Egy igazhítű, Istent megtalált emberkére
akadtam.. Elkezdtünk először levelezni, de rengeteg kérdésemre sokszor nem
győztem kivárni a választ, így msn-eztünk is..  Megosztottam vele a
tapasztalataimat, hogy hiába kerestem Istent, úgy tűnik a hit mint olyan
számomra már elérhetetlen..
Ekkor javasolta hogy találkozzunk.. Végtelenül nagy hittel, beleéléssel mesélt
Istenről, önmagáról.. Hogy ő is csinált mindent, lázadt, kábítószerezett és
Istent tagadott.. Aztán mikor mindentől megcsömörlött próbált Istennel
találkozni. Hónapokig bejárt a bazilikába, misét hallgatott, de nem mozdult meg
benne semmi.. Már majdnem feladta, mikor összetalálkozott a balhés időszakából
egy fiuval, aki elvitte Budaőrsre és ott megtért.. Megtalálta Istent, élő
kapcsolata lett Istennel!
Nagyon fellelkesített: Igen! Én is ezt szeretném!! Aztán a kisördög is
megszólalt bennem: és ha nekem nem sikerül? Irigyeltem Lacit – így hívták – de
tele voltam kétellyel, hogy ááá dehogy.. Ahhoz én nagyon ateista vagyok… Mi
van ha nekem nem sikerül? A találkozó után tartottuk egymással a kapcsolatot
email-ben és msn-en.. Tetszett a hite, tetszett a lelkesedése… de…

Nem tudom megindokolni miért ijesztő is volt.. Gondolkodóba estem.. Mentem volna, tartottam volna vele a megismerés felé, meg féltem is tőle.. Egymást kergették a fejembe a gondolatok.. Eddig is jól elvoltam Istennel.. Tudom hogy van, de kell nekem a vele való közvetlen kapcsolat? Vonzott és ijesztett.. Nem biztos hogy ezt most megfelelően tudom itt érzékeltetni, és nem tudom, hogy mindenki ezt éli e át aki hasonló helyzetben van, vagy volt.. Mindez abban az időszakban volt, mikor kiderült a másik fiúról hogy nősülni készül… Isteni gondviselést láttam abban, hogy még az esküvője előtt megtalált-megtaláltam a világhálón.. Ma már tudom, hogy inkább sátáni befolyás, méregkeverés volt.. Nem igazán siettettem sürgettem tehát Istennel való kapcsolatomat “fontosabb” dolgom volt, a fiút próbáltam meggyőzni érzéseim szerint a buta döntésről.. Laci nem tudom ma sem – tényleg majd rákérdezek – miért, de érezhette a visszahúzódásomat, tehát nem erőltette.. Beszélgettünk, találkoztunk is, kértem, hogy vigyen el engem is olyan helyre ahol “helyretesznek, meggyőznek” hogy igen: itt a helyem, ezt kerestem egész életemben.. Két héttel későbbi időpontot beszéltünk meg.. valahogy nem tudom miért nem akartam elsietni.. Egy szerda este találkoztunk.. Beült a kocsimba és mondta az irányt.. Meglepődtem mikor behajtottunk egy nagykapun. Rengeteg autó.. Akkor még – buta fejjel – azt hittem egy olyan komplexumba hozott, ahol ott a templom, meg még mit tudom én mi, és közös a parkoló.. Hát nem.. A HIT parkba érkeztünk.. Mikor szembesültem vele, mikor rákérdeztem az első gondolatom az volt, hogy no jó, ebből én nem kérek, megyek haza.. Sok rosszat hallottam már róla.. Körülbelül mint a Jehovaságról.. Hogy kerülök én ide? Aztán nem akartam megfutamodni. Gondoltam ha már eljöttem, bajom nem lesz belőle körbenézek a magam racionális, ateista módján, engem nem fognak hipnotizálni tehát oké jól van irány  a befele… Már a bejárati ajtónál meglepődtem.. Igen kemény biztonsági előírások után, táskánkat letéve egy asztalra, egy fémdetektoros kapun kellett áthaladni… Természetesen a kabátomon lévő fémcippzár megszólalt, így egy kézidetektorral is átvizsgált egy hölgy..Egy hatalmas terembe, csarnokba jutottunk, ami telis-teli volt emberekkel.. Már értettem hogy került a parkolóba az a rengeteg autó.. Az első élményemről majd legközelebb írnék, így is jó hosszúra sikerült ez a bevezető.. Addig is mindenkit Áldjon az Ur!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!