Út-kereszteződés

2008 június 22. | Szerző: ildiko0610 |

 Sziasztok!

Zajlik az élet, persze felém-felénk is zajlik… Nem olyan rég volt a szülinapom.. A Kedves felhívott, majd eljött és elhívott vacsorázni. Szentendrére indultunk. Utközben háromszor szólalt meg a telefonja. Kénytelen-kelletlen arra kényszerültem, hogy végighallgassam ahogy más lányokkal bájcseveg – úgy ahogy velem tette réges-rég.. Odaérve épp mikor kiszálltam megszólalt ismét a telefonja jelezve, hogy üzenetet kapott.. Benn maradt a kocsiban hogy elolvassa.. Na ekkor szakadt el nálam végképp a cérna, megkértem, hogy vigyen haza.. El kezdett velem indulatosan üvöltözni, hogy tönkreteszem az estéjét a “hülyeféltékenységemmel”, meg elege van belőlem, torkig van velem.. Legszívesebben a megalázottságtól üvöltöttem volna, fejem a falbaverve: Miért mentem bele egy ilyen idétlen helyzetbe? Mit keresek én itt, Vele? Nem szóltam persze egy szót se.. Hazaérve a kapu előtt aztán ismét elkezdett engem okolni, hogy ő milyen éhes, hogy egyszerűen az osztálytársával meg mittudoménkivel beszélt, de én képes vagyok mindig mindent tönkretenni, pedig ő csak örömet akart szerezni nekem.. Addig-addig mondta, míg bűntudatot nem ébresztett bennem és neki nem indultunk egy másik vacsorázóhelynek… Ott aztán egy beszélgetés kellős közepén az arcomba kaptam: Igen, lefeküdt megint Fly-jal, de mi épp akkor “haragban” voltunk.. Vagyis Ő haragudott rám, ez minden felelősség alól felmentette – szerinte… Síkítotani tudtam volna a felismeréstől: Mit csinál ez az ember? Tisztában van vele egyáltalán, hogy nem csinálhatja a kisded játékait mindig Isten tökéletes akarata ellen… Majdnem mondtam, hogy vigyázzon… hogy kihívja maga ellen a sorsot… Szerencsére nem tettem.. Két nap múlva épp az APEH-ban ért a hívása. Mielőtt kinyomtam mondtam, hogy hol vagyok. Erre sms-t kaptam tőle: Azonnal hívj ha végeztél.. Hívtam.. A nagyfiát elgázolta egy autó… Míg a kórház felé száguldottam egyre üvöltött bennem a felismerés, többször ki is mondtam hangosan: Szegény, szegény gyerek, az apja miatt történt az egész.. A törvényenkivüliségével veszélyezteti nemcsak a saját, de a gyerekei életét is.. Aztán mikor találkozásunkkor rákérdezett, hogy szerintem ez őmiatta van-e én őszintén elmondtam, hogy igen… Üvöltözött velem persze.. Biztos én kivántam neki, én vagyok az angyal ő meg a sátán, én tökéletes vagyok ő pedig tökéletlen.. Szerinte én ítélkezem felette… Nem ítélkezem – Isten ments – de akkor és ott rádöbbentem: Menthetetlen.. Általam menthetetlen…Akár mit csinálok, akárhogy szeretném a démonaitól ÉN nem menthetem meg.. Jézus igen, én nem… És ma már tudom, utban a kórház felé, miközben üvöltött bennem a felismerés, hogy minden-minden az ő lázadása miatt történik, a Szent Szellem mintha csak az autómban ülne határozott hangon szolt hozzám: Meneküljek, tartsam távol magam tőle, mert bevonzom a családomba is azt az átkot amely őt, őket sujtja.. Ijesztő és tapintható érzés volt.. Felhivtam Lacit, kértem hogy imádkozzunk együtt, majd sírtam órákon át.. Nem magam sajnáltam, őt és a családját.. Kértem Isten bocsánatát a vétkeimért, az engedetlenségemért..

Pár napja megint felhívott.. Elmondanék valamit… A szemem sarkából mostanában folyton mozgást látok, miközben tudom, hogy nincs ott senki… Mégis TUDOM hogy van… Érted? – mondta.. Lehet el kéne adnom a házam, mert temető mellett van, lehet onnan jön az átok… Mit szólsz Te ehhez?  Háát hozzá tudtam volna szólni.. Már épp nyitottam a szám, mikor egy hang – belülről – azt mondta: Ne mondj semmit! Nem hinné el, nem kiváncsi rá igazán.. Nem Te fogod őt Isten felé terelni, ő még túl makacs, túl egoista.. Nem látja be a hibáit – egyelőre menthetetlen..Igy nem szóltam semmit, csak azt kérdeztem: Most miért hívtál fel? Komolyan érdekel hogy én mit gondolok? Letette a telefont… Ekkor jött egy érzés megint, onnan belülről.. Szinte láttam, mi fog vele történni… Nem írnám le.. És tudom hogy meg fog térni az engedetlenségből.. De nem általam és nem most.. Őszre, tél elejére… Határozottan tudom…