Mielőtt a következő blog bejegyzésemet megírnám engedjétek meg hogy egy világ sajtóban is megjelent történetet idemásoljak…(utána nézhettek a neten, a történet félreértés ne essék nem mese, valódi megtörtént esemény..)
Először rádióból hallottam Clarita Villanueváról, egy bebörtönzött tizenhét éves lányról, aki prostituált és jövendőmondó nő gyermeke volt. „Jó estét hölgyeim és uraim!”- kezdte a rádióbemondó. Ha gyenge a szívük, akkor most legjobb, ha kikapcsolják a készüléket. Nekem erős szívem volt. Erősnek is kellett lennie, ha végig akartam küzdeni a harcot a hivatalokkal, de már így is kezdtem torkig lenni velük. Felhangosítottam a rádiót. Hirtelen vérfagyasztó sikoltástört keresztül az éteren, amelyet teljes hangzavar követett. „Segítség, segítsenek!” – sikoltozott egy fiatal lány –ezek meg akarnak ölni engem!”
A háttérből férfihangok hallatszottak: Az egészet meg tudom magyarázni… Minden bizonnyal az epilepszia egyik fajtájával állunkszembe….Az érzékcsalódások és a hallucináció gyakran… Ez a gyermek valójában a hisztéria szélsőséges válfajában szenved”.
Hallatszott, hogy mások közben azt mondják: „Elkékült az arca… Nézzétek újabb harapások nyomai vannak a nyakán.. Többször bekiabáltak: Ezt nézzétek! – azután újra a lány rémült, elgyötört sikolyai hallatszottak. Borzalmas, kísérteties sikolyok – egy démonoktól megszállott lány hangja. Sokszor hallottam már ezt a fajta sikolyt.
A műsorvezető a Bilibid börtönből tudósított, és azt mondta, Clarita Villanueva, ez a fiatal, vidéki lány a börtönben láthatatlan démonokkal viaskodik. Elkönyvelhették volna egyszerűen bolondnak is, csakhogy a huszonöt szemtanú –köztük a maniliai rendőrség főparancsnoka – tanúsította, hogy saját szemükkel látták, amint a halálra rémült lányon újabb és újabb megmagyarázhatatlan harapásnyomok jelennek meg.
Felugrottam a helyemről, és a következő pillanatban már a szoba közepén álltam.
–Luise! – kiálltottam – Ezt a szerencsétlen lányt démonok gyötrik! Pontosan az történt vele, amit meséltem neked, hogy Jáván, Kínában, Európában és Amerikában is láttam! Ez szörnyű! Drágám próbálj aludni, én kimegyek a nappaliba.
Lefeküdtem a földre, és sírni kezdtem az Úr előtt ezért a megkínzott gyermekért. Sehogy se tudtam elfelejteni azt a vérfagyasztósikolyt, és azt, ahogy segítségért könyörög. Kértem az Urat, hogy szabadítsa meg és űzze ki belőle a démonokat. Kora reggel Isten a szívemre helyezte, hogy menjek abba a börtönbe, mert használni fog a lány megszabadításában és ezen keresztül nagy ébredést hoz a Fülöp szigeteken. Először ellenérzéseim voltak azzal kapcsolatosan, hogy bemenjek a börtönbe, de a műsorvezető elmesélte Clarita rövid, ám annál tragikusabb életét. Az apjára nem is emlékezett: még akkor meghalt amikor Clarita egész kicsi volt. Megboldogult édesanyja, aki prostituált volt, hivatalos jövendőmondással és spiritizmussal egészítette ki a jövedelmét: szeánszokat tartott, és halottak állítólagos szellemeivel beszélgetett. Amikor Clarita 12 éves lett, az anyja meghalt, és a kislány az utcára került. Manilai utcalányok lettek a tanítói, és mire betöltötte a tizenhetet, már hozzátartozott a bárok és a szórakozóhelyek életéhez. Egy alkalommal hajnali kettőkor Clarita elkövette azt a hibát, hogy egy civil ruhás rendőrnek tett ajánlatot. Letartoztatták és a Bilibaid börtönbe zárták. Ezt a háromszáz éves épületet valaha a spanyol gyarmatositok építették, később az amerikaiak használták, ezután a japán megszállók foglalták el, itt zajlottak a kihallgatások és a kínvallatások. Most pedig a városi börtönt üzemeltették itt.
Két nappal a bebörtönzése után valamilyen láthatatlan erők vadul harapdálni kezdték Clarita testét. Úgy tűnt, hogy ketten vannak: egy hatalmas, szörnyszerű lény és egy kisebb. Karmaikat és fogaikat belemélyesztették az utcalány húsába, és véres sebeket ejtettek rajta. Harapdálták a nyakát, a hátát, a lábát és a karját: sokszor egyszerre. A harapások nyomán hatalmas véraláfutások keletkeztek a testén.Az őrületbe akarták kergetni a 17 éves lányt – és egyetlen szakértő sem tudta megmagyarázni mi történik.
Amikor a lányt átvitték a börtönkórházba megfigyelésre és kezelésre az orvosok kijelentették, hogy még soha ehhez foghatót nem láttak. A furcsa támadások naponta ismétlődtek, és zavarba ejtettek mindenkit, aki látta. Kikapcsoltam a rádiót és már tudtam, hogy be kell mennem a börtönbe. Másnap reggel minden újság tele volt a szenzációs történettel. Dr MarianoB. Lara bárkit beengedett a lányhoz, aki a témához kapcsolódó bármiféle hivatalos okmánnyal rendelkezett. Helyi kínai és amerikai orvosok egyetemi tanárok és más szakmabeliek próbálták analizálni a helyzetet. Egy karikaturista még rajzot is készített a szörnyekről az aznap reggeli újságban Clarita leírása nyomán. Az UPI és más hírszerkesztőségek elkezdtek világszerte tudósítani a történtekről.
Az egyik híradás arról is beszámolt, hogy amikor egy orvos azzal vádolta a lányt, hogy csak megjátsza magát, Clarita rámeredt és csak annyit mondott: Meg fogsz halni! Dr Manuel Ramos állítólag nyíltan kifejezte, hogy nem hisz a jelenség természetfölötti jellegében. Gúnyt űzött az esetből mások jelenlétében és kijelentette: a maga részéről az egészet valamiféle beugratásnak tartja. A szemtanúk állítása szerint Clarita és az orvos összetűzésbe kerültek, amelynek során Clarita azt mondta neki, hogy meg fog halni. Másnap ugyanabban az órában az orvos váratlanul kilehelte a lelkét – betegség bármilyen jele nélkül. A kórboncnok szívrohamot állapított meg. A beszámolókat olvasva rájöttem, hogy a történet már három hete zajlik. Az újságok beszámoltak egy börtönőrről is aki néhány nappal korábban az orvoshoz hasonlóan végezte. Antonia Ganibi kapitányt, a Bilibid börtön rangidős tisztjét nagyon kihozta a sodrából, amikor a lány az íróasztala alá mászott és ott azt mondta, hogy démonok csiklandozzák. Valóságos nevetőgörcs fogta el, amikor a kapitány felszólította, hogy jöjjön ki az asztal alól, és úgy izgett-mozgott mintha valaki az ujjával bökdösné. Amikor aztán végre előmászott az asztal alól, megkérdezte a kapitányt, nem látta-e azt a kis fémkeresztet, amit a ruháján szokott viselni. Ganibi kapitány – szólt a jelentések szerint a lány – hol van a keresztem? Nem tudom- felelte a kapitány. Erre a lány az asztal alá pillantott ahol addig tartózkodott, azután azt mondta: Nézze meg hátha a zsebében van. Hogy elejét vegye a további vitának a kapitány kifordította a zsebeit. Amikor visszagyűrte, a démonizált lány furcsa pillantást vetett rá, és nyafogó hangon így szolt: Kapitány nézze meg újra! A kapitány úgy érezte, hogy hideg futkos a hátán, és amikor újra beledugta a kezét a zsebébe, a kezébe került a kis fémkereszt. Átadta a lánynak és a lány ekkor neki is azt mondta, hogy meg fog halni. Ezután Ganibi kapitány valóban beteg lett, a beszámolók szerint „úgy hervadozott, mint egy virág a tűző napon” és végül meghalt. Semmi kézzelfogható szervi rendellenességet nem találtak nála. A nagyobbik démon Clarita elmondása alapján, szörnyen nagy volt, fekete és nagyon szőrös. A szája két sarkából agyarak álltak ki. Ezeknek a nyomait az orvosok megtalálták a testén. A kisebbik lény olyasmi volt, mint egy törpe, a hátára szokott mászni, és a felsőtestét harapdálta. Mindkét szellem előszeretettel harapdálta a kevésbé csontos részeket, ahol jól bele tudták mélyeszteni a fokaikat: combján, nyaka mögött, a felsőkarján. Mélyen belevájták a fogaikat a húsába, és csúnya, fájdalmas sebeket ejtettek rajta. Az elmondások alapján dr Lara és asszisztensei mindenféle szakembert hívtak meg: orvosokat, sebészeket, pszichiátereket, professzorokat a Távol keleti Egyetemről és a Santo Thomas Egyetemről. Egyikük sem tudta megmagyarázni a jelenséget. Sokan gondoltak rettegve arra, hogy kilesz a lány átkozódásának következő áldozata.
Dr Lara és stábja – az újságok szerint – nemzetközi felhívást intézett minden kollegájához. Háromezer távirat érkezett, többnyire Japánból és Indiából, amelyekben tanácsokat adtak arra vonatkozóan hogyan kell elbánni láthatatlan harapós lényekkel, de egy keresztény sem tudott megoldást adni. Állítólag egy helyi spiritiszta csoport is megvizsgálta a lányt és azt állapították meg, hogy Keresztelő János harapdálja.
Akkor reggel azt mondta nekem Isten:
Ha te nem akarod megtenni, nincs senki más, akire rábízhatom.
Ez volt az első eset, hogy Istennek rám volt szüksége. Jó érzés volt. Így feleltem:
–No ha nincs más, csak én, akkor megteszem érted, bár nincs sok kedvem odamenni.
Beültem az autómba, de mert nem tudtam, hogy merre van a börtön, úgy döntöttem, hogy előbb elmegyek az építész barátomhoz, akinek egy nagy cipőgyára is volt. Amellett, hogy milliomos volt, nagyon szeretetreméltó személynek ismertem meg. Egy gyönyörű házban élt.
–Hallottál arról a lányról, akit démonok harapdálnak? – kérdeztem tőle.
–– Ó hát persze végig követtem a történetet az újságokban. Ez aztán érdekes dolog mi?
–Elmegyek és imádkozom érte.
Veled megyek.
Katolikus volt, nem tudta mibe keveredik bele. Csak látni akarta az őrült nőszemélyt.
–Ismered a polgármestert? – kérdeztem.
–Persze. Mindig itt szokott úszkálni a medencémben, amikor partit adok. Jó barátságban vagyunk.
–És bemehetsz hozzá engedély nélkül?
Hogyne. Van egy személyi liftje, amely egyenesen a szobájába visz fel a városi tanács alagsorából.
Ebben a többmilliós városban a városi tanács két háztömb hosszú volt, és négy emelet magas. Autóval odamentünk hát az alagsorhoz, beszálltunk a titkos liftbe, amelyik egy hatalmas irodába vitt fel. A polgármester ott ült az irodában egy túlméretezett íróasztal mögött 15-20-an állták körbe, és éppen papírokat írt alá.
A polgármesterek irodáiban általában meglehetősen káosz uralkodik, különösen egy harmadik világbeli országban, ahol mindenki valamilyen baráti szívességet szeretne kérni tőle. Egy hatalmas papírhegy magasodott a polgármester előtt, ugyanakkor egyszerre tucat emberrel tárgyalt. Termetes férfi volt, legalább 190 cm magas, amihez képzeljünk hozzá egy 48-as ingnyakat. Gerillaként harcolt a Fülöp-szigeteki ellenállók között a japán megszállás idején. Tudta mit jelent a hegyek között bujkálni, és harcolni a géppuskával a vállán. A barátom megszólította: Arsenio – ez volt a polgármester keresztneve – Arsenio itt van egy ember, aki szeretné kiűzni az ördögöt Claritából.
A polgármester kezéből a toll kiesett, végiggurult az íróasztalán.
MI?Hogy? Micsoda?
-Az amerikai szeretne bemenni a börtönbe, és imádkozni a lányért. Kaphatna engedélyt?
A polgármester megkerülte az asztalt, odajött hozzánk – majdnem egy fejjel magasabb volt nálam – és a vállamra tette a kezét: Nem hallotta, hogy egy orvos és a rangidős börtönőr is meghalt? Nem szeretném, ha a következő egy amerikai lenne. Á én nem fogok meghalni – mondtam. Isten szólt hozzám, hogy űzzem ki az ördögöt abból a lányból és meggyógyul…
Ennek a hatalmas városnak a polgármestere rám nézett és azt mondta:
Nem fog baja esni? Nem engedhetem meg, hogy egy amerikainak baja essék. Ez már így is nemzeti kérdés, de nem szeretném, ha nemzetközivé válna. Nem lesz semmi bajom – nyugtattam meg. Én nem akartam ide jönni, de Jézus mondta, hogy tegyem meg… Kinyitottam a Bibliámat és felolvastam neki Márk 16:17-et:
„Azokat pedig akik hisznek, ilyen jelek követik: Az én nevemben démonokat űznek …ezt Jézus mondta – tettem hozzá. Még soha nem olvasta. Nem sokat tudott a Bibliáról. Ez igaz? – kérdezte. Jézus mondta.. Nem fog meghalni, ha átmegy oda? – faggatott tovább..
–Nem, nem fogok meghalni. Jó akkor menjen – egyezett bele. Ha ön megengedi készen állok. Rendben- mondta és szólt az egyik emberének: Hívd a Bilibid börtönt!
Körülbelül félórába telt mire odaértünk a Manila túlsó részén álló börtönhöz. Amikor bejutottunk, építész barátommal elkezdtük keresni a főorvost. A hullaházban találtuk meg két holttest társaságában. Gumikötényt viselt és azt próbálta meg kideríteni mitől halt meg az a két ember előző éjszaka. Mit akarnak ?– kérdezte tőlünk kissé harciasan. – Azért jöttem, hogy imádkozzam Clarita Villanueváért, hhhhhhhazért a lányért, akit démonok harapdálnak. Először méregbe gurult arra a feltételezésre, hogy démonok okozzák a harapásokat. Elmeséltem neki, amit Jáván és Európában is tapasztaltam és úgy tűnt ez hatott rá. Meghallgatta a fejtegetésemet arról, hogy Claritát démonok szállták meg, és én tudnék segíteni neki abban, hogy megszabaduljon a kínzóitól. Ő erre teljes komolysággal kijelentette, hogy 38 éves pályafutása során több mint nyolcezer boncolást végzett, de egyetlen holttestben sem talált még démont. Udvariasan bólogattam. Úgy találtam, hogy a helyzet nem a legmegfelelőbb arra, hogy kimerítő előadást tartsak a Sátán és a démonok természetéről és a szabadítás teológiájáról. Ehelyett azt ajánlottam, hogy legyen szemtanúja annak, amikor Isten hatalmas ereje megnyilvánul a gonosz felett. Komoly képpel bólintott, de szemmel láthatóan nem sikerült teljesen meggyőznöm. Rájöttem, hogy előbb mégis be kell bizonyítanom, hogy tudom mit csinálok és tudom hogyan segíthetek a lányon.
Óvatosan fogtam hozzá. – Dr Lara három különböző erő működik a világegyetemben. Van egy pozitív erő, vagy más szóval Istenteremtő és jóindulatú ereje. Azután van az emberi erő, vagyis a földön élő ember ereje. Végül van a negatív erő: az ördög rosszindulatú és gonosz ereje. Ön szerint Clarita Isten hatalma alatt van? Dr Lara megcsóválta a fejét. Nem, nem gondolnám, hogy ez Isten ereje. Akkor úgy érzi, hogy az emberekkel való tapasztalata alapján, hogy a lány úgy viselkedik, mint a többi ember?
Nem a lány viselkedését nem lehet összefüggésbe hozni emberi viselkedéssel.. Nos akkor csak egyetlen erő maradt. Kétségkívül démoni erő uralja le! Dr Lara azzal mentegetőzött, hogy orvosi tapasztalatai nem készítették fel erre a kalandra, amely minden kétséget kizáróan „természetfölötti”.Felolvastam neki a Márk 16-17-öt
„Azokat, akik hisznek ilyen jelek követik: démonokat űznek ki a nevemben…” Hiszi ön ezt? Dr Lara rám nézett és azt mondta: Hiszem. És ki fog nekünk segíteni?
Elmondta, hogy sem a Bilibid börtön káplánja sem a Fülöp szigetek katolikus püspöke sem a bclarani katolikus gyógyintézet papjai nem voltak hajlandók imádkozni a lányért, ezért ő arra a következtetésre jutott, hogy a keresztények segítségnyújtási lehetőségeit nem is érdemes tovább mérlegelni. Hozzám fordult: – Tiszteletes, elég alázatos vagyok ahhoz, hogy beismerjem: félek.
Ön talált rá Claritára, és attól fél, hogy maga lesz a következő igaz? –mondtam. Bólintott meglehetősen aggódó ábrázattal. Hadd olvassak fel magának valamit (ujra a Márk 16-17-höz lapoztam) „Azokat akik hisznek ilyen jelek követik: Az én nevemben démonokat űznek ki…” – ki mondta ezt? – kérdezte. Jézus. Ezek voltak az utolsó szavai mielőtt felment volna a mennybe. Tényleg? Még soha nem hallott erről… Nos, mondta ezután – ha Jézus mondta akkor biztos úgy is van. Persze, hogy úgy van ..- erősítettem meg. Jézus meg tudta tenni – feleltem erre és azt mondta: „Azokat, akik hisznek..” – hát én hiszek.
No jó- kiálltott fel, menjünk és csináljuk. Menjünk és csináljuk? Hogy jutott el idáig? Ekkorra már nagyon fáradt voltam a sok jövés-menéstől: végigverekedtem magam a maniliai forgalmon, először az építészhez, aztán a polgármesterhez, aztán meg Bilibidbe. Már fél tizenegy körül járhatott az idő, május volt, a legmelegebb hónap Manilában. Most túl fáradt vagyok – mondtam – visszajövök holnap reggel 8-kor és akkor majd megtesszük. Megkértem, hogy ne adjanak semmilyen gyógyszert addig a lánynak amíg én nem imádkozom érte, és ne engedjenek be addig hozzá senkit, aki imádkozni vagy valamilyen módon segíteni szeretne rajta,míg én nem végzek. Ha Jézus meggyógyítja csak az övé legyen minden dicsőség. Dr Lara beleegyezett. Megállapodtunk, hogy másnap reggel 8-kor imádkozom érte. Előző este óta nem ettem semmit, úgy hogy lefeküdtem a szobámba a földre: imádkoztam és böjtöltem egész nap. Másnap reggelre már két éjszaka nem aludtam és egy nap és két éjjel nem ettem semmit. Éreztem Isten erős Szellemét. Reggel pontosan érkeztem a Bilibid börtönbe. A vaskos falakon belül úgy éreztem magam, mint Illés amikor Isten és Baál prófétái között folyt a küzdelem,és a jelenlévők szemtanúi lehettek annak, hogy Isten az Úr. Találkozásunk után az orvos felhívta a barátait: rendőröket, orvosokat, egyetemi tanárokat, a sajtót és mintegy 125! „szemtanú” várt rám, amikor másnap reggel odaérkeztem. Amikor megláttam ezt a sok embert, csak annyit tudtam mondani: Hét én csak imádkozni szerettem volna a lányért. Az orvos erre így válaszolt: Bármit is akar tenni, előttünk tegye. Az egész világ tud már a dologról, nem teheti meg, hogy ne lehessünk tanúi a fejleményeknek. rendben, legyen- feleltem.
Kimentünk a börtön épületéből és átsétáltunk a női részleghez,amely egy jó háztömbnyivel arrébb állt. Velem jött az új gyülekezeti házunk építésze, aki katolikus volt. Dr Lara pedig magával hozott egy professzort a Távol-keleti Egyetemről. Amikor odaértünk Clarita cellájához, ott vártak ránk mindazok akiket dr Lara meghívott. Úgy éreztem magam, mint egy kisegér a száz kandúr között. Hirtelen elborított a kétely. „Semmi esélyem!”- zakatolt bennem. Nem tudtam mitévő legyek. A kételynek ebben a röpke pillanatában az ördög gyorsan a fülembe súgta: „Most fogsz csak igazán bolondot csinálni magadból!” Erre én halkan megdorgáltam Jézus nevében. Amikor dr Larával elindultunk a szögesdróttal szegélyezett kapun át a poros börtön úton, és elhaladtunk az őrök mellett,egy pillanatra hátranéztem arra a vegyes társaságra, amelyet a doktor odacsődített. Én leszek a nap szenzációja, semmi kétség! – villant át a fejemen a gondolat. A sajtó kérésére nem mentünk be Clarita cellájába, inkább a közelben lévő kis kápolnába vonultunk be. A kápolnának rácsos ablakai voltak, és egy egyszerű katolikus oltár állt az egyik végében. Miután mindannyian összegyűltünk ebben a komor és kietlen helyiségben, dr Lara rendelkezett, hogy hozzák be Claritát.
–Szüksége lenne esetleg valamilyen füstölőre vagy tömjénre? – kérdezte. Tudok szerezni, ha kell. Nem is tudom mire lenne szükségem. Maradjon csak mellettem – válaszoltam. Rendben- bólintott. A lány belépett az ajtón és minden egyes személyt jól megnézett magának. Amikor közelebb ért hozzám, a szemei kitágultak, rám bámult és azt mondta: Gyűlölöm magát!. Az ördög tehát ezekkel a szavakkal köszöntött a lány száján keresztül, pedig soha azelőtt nem találkoztunk és a lány maga semmit sem tudhatott rólam. Isten Szelleme ágaskodni kezdett bennem. Hirtelen óriási együttérzés töltött el ez iránt a törékeny 17 éves teremtés iránt, aki már rengeteg férfival hált, néha 8-10-el is egyetlen éjszaka. Kihasználták, verték és rugdosták 12 éves kora óta. Most pedig démonok harapdálják annyira, hogy a teste tele van a foguk nyomával. A benne lévő démonok megkíséreltek megfélemlíteni átkozódásokkal, Isten káromlásával, Jézus vérének becsmérlésével, és durva obszcén beszéddel. Feltehetően fogalmuk sem volt arról, hogy egy volt utcai verekedővel állnak szemben, aki bizony minden elképzelhető káromkodást hallott már. Még csak meg sem rökönyödtem. A lány mindezt angolul mondta, holott napokkal később csak tolmács segítségével tudtam beszélgetni vele, mivel egy szót sem tudott angolul. Leültettem a padra én pedig odahúztam egy széket magamnak és leültem vele szemben. Clarita – szóltam hozzá – azért jöttem, hogy megszabadítsalak téged ezektől a démonoktól Jézus Krisztusnak, Isten fiának a nevében. A lány hirtelen dührohamot kapott: – Nem, nem, megölnek! –sikoltozta. Megragadtam a fejét két oldalt. Nem tudtam, hogy ha egy férfi érinti meg,a szörnyeteg azonnal elkezdi harapdálni. Ápolónőknek kellett foglalkozni vele, mert férfi érintésére azonnal jöttek a harapások. Amikor rátettem a kezemet a fejére, a démon beleharapott hátul a nyakába. Mélyen belevájta az agyarait, és vér serkent ki. Szörnyű jelenet volt. A lány elájult, teste merev lett, és eszméletlen állapotba került. Előzőleg már történt ilyen, amikor az orvosok megpróbáltak beszélni vele, és ezzel a végletekig megdöbbentette őket. A főorvos megszólalt: – Most abba kell hagynunk. Amikor elveszti az eszméletét, 3-4 órán keresztül fekszik így. Addigra már nagyon mérges lettem és azt mondtam: Nem fogjuk abbahagyni! Felemeltem a lány állát és rá kiálltottam: Térj azonnal magadhoz! Hirtelen felébredt: de a démon úgy dühöngött benne, mint egy oroszlán. Az orvosok csak néztek egymásra, és azt mondogatták:
–– Nekünk több órába tellett magához téríteni. Hogy csinálta ez az ember, hogy fél perc alatt felébredt? Ez természetfölötti harc volt, nem természetes gyógymód. Eleget tapasztaltam ahhoz, hogy kiismerjem az ördög taktikáját. Mindkét kezemmel a lány fejét tartottam és azt kiáltottam. Gyere ki belőle, pokol gonosz szelleme. Gyere ki belőle a Jézus nevében. Erre újra dühöngeni kezdett. Könnyek csurogtak végig az arcán és könyörögte, hogy hagyjam békén. azután megmutatta nekem a szörnyű harapásnyomokat a karján és nyakán, ahol azokban a percekben harapták meg. Mély fognyomokat láttam: olyan súlyosak voltak, hogy egyes helyeken a vékonyabb erek teljesen átszakadtak a bőre alatt. Azonban ahelyett hogy menekülhetnékem támadt volna, még harciasabban vetettem bele magam életem legnagyobb küzdelmébe. Soha nem volt még ilyesmivel dolgom. A démonok káromolták Istent, én meg csak parancsoltam nekik, hogy menjenek el, és megvallottam, hogy Isten szent. Amikor Jézus vérét becsmérelték megdorgáltam őket, emlékeztetve arra, hogy ő az Úr minden gonosz erő felett is, és hogy az Ő vére szent. A lehető legdurvább módon szidalmaztak, és kijelentették, hogy nem áll szándékukba elhagyni a lányt. Úgy tűnt a sötétség erői is rájöttek, hogy halálos küzdelemről van szó. Ez a harc nem egyszerűen Clarita Villanueváért folyt. A sajtó ott tátotta a száját a hátam mögött én pedig tisztában voltam vele, hogy a harc Maniláért, sőt a Fülöp-szigetekért zajlik. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy Jézusé a győzelem. Végre úgy tűnt, hogy a lány megszabadult. A démonok nem beszéltek többé velem, és a lányt sem harapdálták már. Sokan a körben álló közül már azt hitték, hogy megszabadult, de a bensőmben éreztem, hogy a java még hátravan. Már majdnem dél volt, én úsztam az izzadságban, és ki voltam merülve. Körbepillantottam: sokan a könnyeikkel küszködtek. Megindította őket ez a csata. Azt mondtam dr Larának, hogy fáradt vagyok, és szeretnék hazamenni imádkozni és böjtölni, de másnap újra eljövök. Beleegyezett.
–Látogatásom természetesen a nap eseménye lett. A The Daily Mirror főcíme másnap így hangzott: A lény kifogott a protestáns pásztoron
–Részlet a cikkből: „Tegnap délelőtt a „Lény” és a protestáns prédikátor dr Lester F. Sumrall kemény küzdelmet folytattak a női börtönrészleg kápolnájában…
–A Nap hátralévő részét az Urral valóközösségben töltöttem. Csodálatos volt. Éreztem, hogy Isten ereje betölt, és buzdít hogyne féljek. aznap este meglátogatott Arthur Ahlberg és Robert McAlister, mindketten pünkösdi misszionáriusok, és felajánlották, hogy másnap velem jönnek a börtönbe és segítenek abban, hogy a tömeg ne zavarhasson minket ima közben. Hálás voltam a támogatásukért. Másnap reggel nem mentem be az építészért. Már nem volt szükség rá, és úgysem tudta miről is van szó valójában. Bilibidben a börtön vezetője azzal fogadott bennünket, hogy Claritát aznap éjjel nem harapták meg. Tudtam azonban, hogy még nem szabadult meg teljesen. Ez rögtön nyilvánvalóvá vált, amikor a démonok megláttak. A lányon keresztül így ordítoztak velem: Menj innen! Takarodj!
–Nem megyek el, ti fogtok elmenni! Ez a lány ma megszabadul!
–Azután megkértem minden jelenlevőt,hogy térdeljenek le,még a sajtó képviselőit is. Legalább annyian voltunk aznap is, mint előző nap, ha nem többen. Lelkésztársaim pedig odaálltak közénk és a tömeg közé.
–Figyelmeztettem a szemlélődőket, hogy ne gúnyolódjanak, és ne nevetgéljenek, mert amikor a démonok kijönnek Claritából könnyen lehet, hogy másik áldozatot keresnek maguknak. Orvosok rendőrtisztek, börtönőrök és professzorok mind ott térdeltek, míg én imádkoztam. A harc újból elkezdődött.. A démonok rájöttek, hogy ez az utolsó esélyük. Átkozódtak, szorongatták áldozatukat, de a második imával és böjttel töltött nap meghozta a gyümölcsét. Végre éreztem, hogy enged a nyomás elmentek. Clarita megnyugodott a démonikus pillantás eltűnt a szeméből, mosolygott.
Igaz történet: Szabadulás a démonoktól
2009 augusztus 24. | Szerző: ildiko0610
Mielőtt a következő blog bejegyzésemet megírnám engedjétek meg hogy egy világ sajtóban is megjelent történetet idemásoljak…(utána nézhettek a neten, a történet félreértés ne essék nem mese, valódi megtörtént esemény..)
Először rádióból hallottam Clarita Villanueváról, egy bebörtönzött tizenhét éves lányról, aki prostituált és jövendőmondó nő gyermeke volt. „Jó estét hölgyeim és uraim!”- kezdte a rádióbemondó. Ha gyenge a szívük, akkor most legjobb, ha kikapcsolják a készüléket. Nekem erős szívem volt. Erősnek is kellett lennie, ha végig akartam küzdeni a harcot a hivatalokkal, de már így is kezdtem torkig lenni velük. Felhangosítottam a rádiót. Hirtelen vérfagyasztó sikoltástört keresztül az éteren, amelyet teljes hangzavar követett. „Segítség, segítsenek!” – sikoltozott egy fiatal lány –ezek meg akarnak ölni engem!”
A háttérből férfihangok hallatszottak: Az egészet meg tudom magyarázni… Minden bizonnyal az epilepszia egyik fajtájával állunk szembe….Az érzékcsalódások és a hallucináció gyakran… Ez a gyermek valójában a hisztéria szélsőséges válfajában szenved”.
Hallatszott, hogy mások közben azt mondják: „Elkékült az arca… Nézzétek újabb harapások nyomai vannak a nyakán.. Többször bekiabáltak: Ezt nézzétek! – azután újra a lány rémült, elgyötört sikolyai hallatszottak. Borzalmas, kísérteties sikolyok – egy démonoktól megszállott lány hangja. Sokszor hallottam már ezt a fajta sikolyt.
A műsorvezető a Bilibid börtönből tudósított, és azt mondta, Clarita Villanueva, ez a fiatal, vidéki lány a börtönben láthatatlan démonokkal viaskodik. Elkönyvelhették volna egyszerűen bolondnak is, csakhogy a huszonöt szemtanú –köztük a maniliai rendőrség főparancsnoka – tanúsította, hogy saját szemükkel látták, amint a halálra rémült lányon újabb és újabb megmagyarázhatatlan harapásnyomok jelennek meg.
Felugrottam a helyemről, és a következő pillanatban már a szoba közepén álltam.
– Luise! – kiálltottam – Ezt a szerencsétlen lányt démonok gyötrik! Pontosan az történt vele, amit meséltem neked, hogy Jáván, Kínában, Európában és Amerikában is láttam! Ez szörnyű! Drágám próbálj aludni, én kimegyek a nappaliba.
Lefeküdtem a földre, és sírni kezdtem az Úr előtt ezért a megkínzott gyermekért. Sehogy se tudtam elfelejteni azt a vérfagyasztósikolyt, és azt, ahogy segítségért könyörög. Kértem az Urat, hogy szabadítsa meg és űzze ki belőle a démonokat. Kora reggel Isten a szívemre helyezte, hogy menjek abba a börtönbe, mert használni fog a lány megszabadításában és ezen keresztül nagy ébredést hoz a Fülöp szigeteken. Először ellenérzéseim voltak azzal kapcsolatosan, hogy bemenjek a börtönbe, de a műsorvezető elmesélte Clarita rövid, ám annál tragikusabb életét. Az apjára nem is emlékezett: még akkor meghalt amikor Clarita egész kicsi volt. Megboldogult édesanyja, aki prostituált volt, hivatalos jövendőmondással és spiritizmussal egészítette ki a jövedelmét: szeánszokat tartott, és halottak állítólagos szellemeivel beszélgetett. Amikor Clarita 12 éves lett, az anyja meghalt, és a kislány az utcára került. Manilai utcalányok lettek a tanítói, és mire betöltötte a tizenhetet, már hozzátartozott a bárok és a szórakozóhelyek életéhez. Egy alkalommal hajnali kettőkor Clarita elkövette azt a hibát, hogy egy civil ruhás rendőrnek tett ajánlatot. Letartoztatták és a Bilibaid börtönbe zárták. Ezt a háromszáz éves épületet valaha a spanyol gyarmatositok építették, később az amerikaiak használták, ezután a japán megszállók foglalták el, itt zajlottak a kihallgatások és a kínvallatások. Most pedig a városi börtönt üzemeltették itt.
Két nappal a bebörtönzése után valamilyen láthatatlan erők vadul harapdálni kezdték Clarita testét. Úgy tűnt, hogy ketten vannak: egy hatalmas, szörnyszerű lény és egy kisebb. Karmaikat és fogaikat belemélyesztették az utcalány húsába, és véres sebeket ejtettek rajta. Harapdálták a nyakát, a hátát, a lábát és a karját: sokszor egyszerre. A harapások nyomán hatalmas véraláfutások keletkeztek a testén. Az őrületbe akarták kergetni a 17 éves lányt – és egyetlen szakértő sem tudta megmagyarázni mi történik.
Amikor a lányt átvitték a börtönkórházba megfigyelésre és kezelésre az orvosok kijelentették, hogy még soha ehhez foghatót nem láttak. A furcsa támadások naponta ismétlődtek, és zavarba ejtettek mindenkit, aki látta. Kikapcsoltam a rádiót és már tudtam, hogy be kell mennem a börtönbe. Másnap reggel minden újság tele volt a szenzációs történettel. Dr MarianoB. Lara bárkit beengedett a lányhoz, aki a témához kapcsolódó bármiféle hivatalos okmánnyal rendelkezett. Helyi kínai és amerikai orvosok egyetemi tanárok és más szakmabeliek próbálták analizálni a helyzetet. Egy karikaturista még rajzot is készített a szörnyekről az aznap reggeli újságban Clarita leírása nyomán. Az UPI és más hírszerkesztőségek elkezdtek világszerte tudósítani a történtekről.
Az egyik híradás arról is beszámolt, hogy amikor egy orvos azzal vádolta a lányt, hogy csak megjátsza magát, Clarita rámeredt és csak annyit mondott: Meg fogsz halni! Dr Manuel Ramos állítólag nyíltan kifejezte, hogy nem hisz a jelenség természetfölötti jellegében. Gúnyt űzött az esetből mások jelenlétében és kijelentette: a maga részéről az egészet valamiféle beugratásnak tartja. A szemtanúk állítása szerint Clarita és az orvos összetűzésbe kerültek, amelynek során Clarita azt mondta neki, hogy meg fog halni. Másnap ugyanabban az órában az orvos váratlanul kilehelte a lelkét – betegség bármilyen jele nélkül. A kórboncnok szívrohamot állapított meg. A beszámolókat olvasva rájöttem, hogy a történet már három hete zajlik. Az újságok beszámoltak egy börtönőrről is aki néhány nappal korábban az orvoshoz hasonlóan végezte. Antonia Ganibi kapitányt, a Bilibid börtön rangidős tisztjét nagyon kihozta a sodrából, amikor a lány az íróasztala alá mászott és ott azt mondta, hogy démonok csiklandozzák. Valóságos nevetőgörcs fogta el, amikor a kapitány felszólította, hogy jöjjön ki az asztal alól, és úgy izgett-mozgott mintha valaki az ujjával bökdösné. Amikor aztán végre előmászott az asztal alól, megkérdezte a kapitányt, nem látta-e azt a kis fémkeresztet, amit a ruháján szokott viselni. Ganibi kapitány – szólt a jelentések szerint a lány – hol van a keresztem? Nem tudom- felelte a kapitány. Erre a lány az asztal alá pillantott ahol addig tartózkodott, azután azt mondta: Nézze meg hátha a zsebében van. Hogy elejét vegye a további vitának a kapitány kifordította a zsebeit. Amikor visszagyűrte, a démonizált lány furcsa pillantást vetett rá, és nyafogó hangon így szolt: Kapitány nézze meg újra! A kapitány úgy érezte, hogy hideg futkos a hátán, és amikor újra beledugta a kezét a zsebébe, a kezébe került a kis fémkereszt. Átadta a lánynak és a lány ekkor neki is azt mondta, hogy meg fog halni. Ezután Ganibi kapitány valóban beteg lett, a beszámolók szerint „úgy hervadozott, mint egy virág a tűző napon” és végül meghalt. Semmi kézzelfogható szervi rendellenességet nem találtak nála. A nagyobbik démon Clarita elmondása alapján, szörnyen nagy volt, fekete és nagyon szőrös. A szája két sarkából agyarak álltak ki. Ezeknek a nyomait az orvosok megtalálták a testén. A kisebbik lény olyasmi volt, mint egy törpe, a hátára szokott mászni, és a felsőtestét harapdálta. Mindkét szellem előszeretettel harapdálta a kevésbé csontos részeket, ahol jól bele tudták mélyeszteni a fokaikat: combján, nyaka mögött, a felsőkarján. Mélyen belevájták a fogaikat a húsába, és csúnya, fájdalmas sebeket ejtettek rajta. Az elmondások alapján dr Lara és asszisztensei mindenféle szakembert hívtak meg: orvosokat, sebészeket, pszichiátereket, professzorokat a Távol keleti Egyetemről és a Santo Thomas Egyetemről. Egyikük sem tudta megmagyarázni a jelenséget. Sokan gondoltak rettegve arra, hogy kilesz a lány átkozódásának következő áldozata.
Dr Lara és stábja – az újságok szerint – nemzetközi felhívást intézett minden kollegájához. Háromezer távirat érkezett, többnyire Japánból és Indiából, amelyekben tanácsokat adtak arra vonatkozóan hogyan kell elbánni láthatatlan harapós lényekkel, de egy keresztény sem tudott megoldást adni. Állítólag egy helyi spiritiszta csoport is megvizsgálta a lányt és azt állapították meg, hogy Keresztelő János harapdálja.
Akkor reggel azt mondta nekem Isten:
Ha te nem akarod megtenni, nincs senki más, akire rábízhatom.
Ez volt az első eset, hogy Istennek rám volt szüksége. Jó érzés volt. Így feleltem:
– No ha nincs más, csak én, akkor megteszem érted, bár nincs sok kedvem odamenni.
Beültem az autómba, de mert nem tudtam, hogy merre van a börtön, úgy döntöttem, hogy előbb elmegyek az építész barátomhoz, akinek egy nagy cipőgyára is volt. Amellett, hogy milliomos volt, nagyon szeretetreméltó személynek ismertem meg. Egy gyönyörű házban élt.
– Hallottál arról a lányról, akit démonok harapdálnak? – kérdeztem tőle.
– – Ó hát persze végig követtem a történetet az újságokban. Ez aztán érdekes dolog mi?
– Elmegyek és imádkozom érte.
Veled megyek.
Katolikus volt, nem tudta mibe keveredik bele. Csak látni akarta az őrült nőszemélyt.
– Ismered a polgármestert? – kérdeztem.
– Persze. Mindig itt szokott úszkálni a medencémben, amikor partit adok. Jó barátságban vagyunk.
– És bemehetsz hozzá engedély nélkül?
Hogyne. Van egy személyi liftje, amely egyenesen a szobájába visz fel a városi tanács alagsorából.
Ebben a többmilliós városban a városi tanács két háztömb hosszú volt, és négy emelet magas. Autóval odamentünk hát az alagsorhoz, beszálltunk a titkos liftbe, amelyik egy hatalmas irodába vitt fel. A polgármester ott ült az irodában egy túlméretezett íróasztal mögött 15-20-an állták körbe, és éppen papírokat írt alá.
A polgármesterek irodáiban általában meglehetősen káosz uralkodik, különösen egy harmadik világbeli országban, ahol mindenki valamilyen baráti szívességet szeretne kérni tőle. Egy hatalmas papírhegy magasodott a polgármester előtt, ugyanakkor egyszerre tucat emberrel tárgyalt. Termetes férfi volt, legalább 190 cm magas, amihez képzeljünk hozzá egy 48-as ingnyakat. Gerillaként harcolt a Fülöp-szigeteki ellenállók között a japán megszállás idején. Tudta mit jelent a hegyek között bujkálni, és harcolni a géppuskával a vállán. A barátom megszólította: Arsenio – ez volt a polgármester keresztneve – Arsenio itt van egy ember, aki szeretné kiűzni az ördögöt Claritából.
A polgármester kezéből a toll kiesett, végiggurult az íróasztalán.
MI? Hogy? Micsoda?
-Az amerikai szeretne bemenni a börtönbe, és imádkozni a lányért. Kaphatna engedélyt?
A polgármester megkerülte az asztalt, odajött hozzánk – majdnem egy fejjel magasabb volt nálam – és a vállamra tette a kezét: Nem hallotta, hogy egy orvos és a rangidős börtönőr is meghalt? Nem szeretném, ha a következő egy amerikai lenne. Á én nem fogok meghalni – mondtam. Isten szólt hozzám, hogy űzzem ki az ördögöt abból a lányból és meggyógyul…
Ennek a hatalmas városnak a polgármestere rám nézett és azt mondta:
Nem fog baja esni? Nem engedhetem meg, hogy egy amerikainak baja essék. Ez már így is nemzeti kérdés, de nem szeretném, ha nemzetközivé válna. Nem lesz semmi bajom – nyugtattam meg. Én nem akartam ide jönni, de Jézus mondta, hogy tegyem meg… Kinyitottam a Bibliámat és felolvastam neki Márk 16:17-et:
„Azokat pedig akik hisznek, ilyen jelek követik: Az én nevemben démonokat űznek …ezt Jézus mondta – tettem hozzá. Még soha nem olvasta. Nem sokat tudott a Bibliáról. Ez igaz? – kérdezte. Jézus mondta.. Nem fog meghalni, ha átmegy oda? – faggatott tovább..
– Nem, nem fogok meghalni. Jó akkor menjen – egyezett bele. Ha ön megengedi készen állok. Rendben- mondta és szólt az egyik emberének: Hívd a Bilibid börtönt!
Körülbelül félórába telt mire odaértünk a Manila túlsó részén álló börtönhöz. Amikor bejutottunk, építész barátommal elkezdtük keresni a főorvost. A hullaházban találtuk meg két holttest társaságában. Gumikötényt viselt és azt próbálta meg kideríteni mitől halt meg az a két ember előző éjszaka. Mit akarnak ? – kérdezte tőlünk kissé harciasan. – Azért jöttem, hogy imádkozzam Clarita Villanueváért, hhhhhhhazért a lányért, akit démonok harapdálnak. Először méregbe gurult arra a feltételezésre, hogy démonok okozzák a harapásokat. Elmeséltem neki, amit Jáván és Európában is tapasztaltam és úgy tűnt ez hatott rá. Meghallgatta a fejtegetésemet arról, hogy Claritát démonok szállták meg, és én tudnék segíteni neki abban, hogy megszabaduljon a kínzóitól. Ő erre teljes komolysággal kijelentette, hogy 38 éves pályafutása során több mint nyolcezer boncolást végzett, de egyetlen holttestben sem talált még démont. Udvariasan bólogattam. Úgy találtam, hogy a helyzet nem a legmegfelelőbb arra, hogy kimerítő előadást tartsak a Sátán és a démonok természetéről és a szabadítás teológiájáról. Ehelyett azt ajánlottam, hogy legyen szemtanúja annak, amikor Isten hatalmas ereje megnyilvánul a gonosz felett. Komoly képpel bólintott, de szemmel láthatóan nem sikerült teljesen meggyőznöm. Rájöttem, hogy előbb mégis be kell bizonyítanom, hogy tudom mit csinálok és tudom hogyan segíthetek a lányon.
Óvatosan fogtam hozzá. – Dr Lara három különböző erő működik a világegyetemben. Van egy pozitív erő, vagy más szóval Istenteremtő és jóindulatú ereje. Azután van az emberi erő, vagyis a földön élő ember ereje. Végül van a negatív erő: az ördög rosszindulatú és gonosz ereje. Ön szerint Clarita Isten hatalma alatt van? Dr Lara megcsóválta a fejét. Nem, nem gondolnám, hogy ez Isten ereje. Akkor úgy érzi, hogy az emberekkel való tapasztalata alapján, hogy a lány úgy viselkedik, mint a többi ember?
Nem a lány viselkedését nem lehet összefüggésbe hozni emberi viselkedéssel.. Nos akkor csak egyetlen erő maradt. Kétségkívül démoni erő uralja le! Dr Lara azzal mentegetőzött, hogy orvosi tapasztalatai nem készítették fel erre a kalandra, amely minden kétséget kizáróan „természetfölötti”.Felolvastam neki a Márk 16-17-öt
„Azokat, akik hisznek ilyen jelek követik: démonokat űznek ki a nevemben…” Hiszi ön ezt? Dr Lara rám nézett és azt mondta: Hiszem. És ki fog nekünk segíteni?
Elmondta, hogy sem a Bilibid börtön káplánja sem a Fülöp szigetek katolikus püspöke sem a bclarani katolikus gyógyintézet papjai nem voltak hajlandók imádkozni a lányért, ezért ő arra a következtetésre jutott, hogy a keresztények segítségnyújtási lehetőségeit nem is érdemes tovább mérlegelni. Hozzám fordult: – Tiszteletes, elég alázatos vagyok ahhoz, hogy beismerjem: félek.
Ön talált rá Claritára, és attól fél, hogy maga lesz a következő igaz? –mondtam. Bólintott meglehetősen aggódó ábrázattal. Hadd olvassak fel magának valamit (ujra a Márk 16-17-höz lapoztam) „Azokat akik hisznek ilyen jelek követik: Az én nevemben démonokat űznek ki…” – ki mondta ezt? – kérdezte. Jézus. Ezek voltak az utolsó szavai mielőtt felment volna a mennybe. Tényleg? Még soha nem hallott erről… Nos, mondta ezután – ha Jézus mondta akkor biztos úgy is van. Persze, hogy úgy van ..- erősítettem meg. Jézus meg tudta tenni – feleltem erre és azt mondta: „Azokat, akik hisznek..” – hát én hiszek.
No jó- kiálltott fel, menjünk és csináljuk. Menjünk és csináljuk? Hogy jutott el idáig? Ekkorra már nagyon fáradt voltam a sok jövés-menéstől: végigverekedtem magam a maniliai forgalmon, először az építészhez, aztán a polgármesterhez, aztán meg Bilibidbe. Már fél tizenegy körül járhatott az idő, május volt, a legmelegebb hónap Manilában. Most túl fáradt vagyok – mondtam – visszajövök holnap reggel 8-kor és akkor majd megtesszük. Megkértem, hogy ne adjanak semmilyen gyógyszert addig a lánynak amíg én nem imádkozom érte, és ne engedjenek be addig hozzá senkit, aki imádkozni vagy valamilyen módon segíteni szeretne rajta,míg én nem végzek. Ha Jézus meggyógyítja csak az övé legyen minden dicsőség. Dr Lara beleegyezett. Megállapodtunk, hogy másnap reggel 8-kor imádkozom érte. Előző este óta nem ettem semmit, úgy hogy lefeküdtem a szobámba a földre: imádkoztam és böjtöltem egész nap. Másnap reggelre már két éjszaka nem aludtam és egy nap és két éjjel nem ettem semmit. Éreztem Isten erős Szellemét. Reggel pontosan érkeztem a Bilibid börtönbe. A vaskos falakon belül úgy éreztem magam, mint Illés amikor Isten és Baál prófétái között folyt a küzdelem,és a jelenlévők szemtanúi lehettek annak, hogy Isten az Úr. Találkozásunk után az orvos felhívta a barátait: rendőröket, orvosokat, egyetemi tanárokat, a sajtót és mintegy 125! „szemtanú” várt rám, amikor másnap reggel odaérkeztem. Amikor megláttam ezt a sok embert, csak annyit tudtam mondani: Hét én csak imádkozni szerettem volna a lányért. Az orvos erre így válaszolt: Bármit is akar tenni, előttünk tegye. Az egész világ tud már a dologról, nem teheti meg, hogy ne lehessünk tanúi a fejleményeknek. rendben, legyen- feleltem.
Kimentünk a börtön épületéből és átsétáltunk a női részleghez, amely egy jó háztömbnyivel arrébb állt. Velem jött az új gyülekezeti házunk építésze, aki katolikus volt. Dr Lara pedig magával hozott egy professzort a Távol-keleti Egyetemről. Amikor odaértünk Clarita cellájához, ott vártak ránk mindazok akiket dr Lara meghívott. Úgy éreztem magam, mint egy kisegér a száz kandúr között. Hirtelen elborított a kétely. „Semmi esélyem!”- zakatolt bennem. Nem tudtam mitévő legyek. A kételynek ebben a röpke pillanatában az ördög gyorsan a fülembe súgta: „Most fogsz csak igazán bolondot csinálni magadból!” Erre én halkan megdorgáltam Jézus nevében. Amikor dr Larával elindultunk a szögesdróttal szegélyezett kapun át a poros börtön úton, és elhaladtunk az őrök mellett,egy pillanatra hátranéztem arra a vegyes társaságra, amelyet a doktor odacsődített. Én leszek a nap szenzációja, semmi kétség! – villant át a fejemen a gondolat. A sajtó kérésére nem mentünk be Clarita cellájába, inkább a közelben lévő kis kápolnába vonultunk be. A kápolnának rácsos ablakai voltak, és egy egyszerű katolikus oltár állt az egyik végében. Miután mindannyian összegyűltünk ebben a komor és kietlen helyiségben, dr Lara rendelkezett, hogy hozzák be Claritát.
– Szüksége lenne esetleg valamilyen füstölőre vagy tömjénre? – kérdezte. Tudok szerezni, ha kell. Nem is tudom mire lenne szükségem. Maradjon csak mellettem – válaszoltam. Rendben- bólintott. A lány belépett az ajtón és minden egyes személyt jól megnézett magának. Amikor közelebb ért hozzám, a szemei kitágultak, rám bámult és azt mondta: Gyűlölöm magát!. Az ördög tehát ezekkel a szavakkal köszöntött a lány száján keresztül, pedig soha azelőtt nem találkoztunk és a lány maga semmit sem tudhatott rólam. Isten Szelleme ágaskodni kezdett bennem. Hirtelen óriási együttérzés töltött el ez iránt a törékeny 17 éves teremtés iránt, aki már rengeteg férfival hált, néha 8-10-el is egyetlen éjszaka. Kihasználták, verték és rugdosták 12 éves kora óta. Most pedig démonok harapdálják annyira, hogy a teste tele van a foguk nyomával. A benne lévő démonok megkíséreltek megfélemlíteni átkozódásokkal, Isten káromlásával, Jézus vérének becsmérlésével, és durva obszcén beszéddel. Feltehetően fogalmuk sem volt arról, hogy egy volt utcai verekedővel állnak szemben, aki bizony minden elképzelhető káromkodást hallott már. Még csak meg sem rökönyödtem. A lány mindezt angolul mondta, holott napokkal később csak tolmács segítségével tudtam beszélgetni vele, mivel egy szót sem tudott angolul. Leültettem a padra én pedig odahúztam egy széket magamnak és leültem vele szemben. Clarita – szóltam hozzá – azért jöttem, hogy megszabadítsalak téged ezektől a démonoktól Jézus Krisztusnak, Isten fiának a nevében. A lány hirtelen dührohamot kapott: – Nem, nem, megölnek! –sikoltozta. Megragadtam a fejét két oldalt. Nem tudtam, hogy ha egy férfi érinti meg,a szörnyeteg azonnal elkezdi harapdálni. Ápolónőknek kellett foglalkozni vele, mert férfi érintésére azonnal jöttek a harapások. Amikor rátettem a kezemet a fejére, a démon beleharapott hátul a nyakába. Mélyen belevájta az agyarait, és vér serkent ki. Szörnyű jelenet volt. A lány elájult, teste merev lett, és eszméletlen állapotba került. Előzőleg már történt ilyen, amikor az orvosok megpróbáltak beszélni vele, és ezzel a végletekig megdöbbentette őket. A főorvos megszólalt: – Most abba kell hagynunk. Amikor elveszti az eszméletét, 3-4 órán keresztül fekszik így. Addigra már nagyon mérges lettem és azt mondtam: Nem fogjuk abbahagyni! Felemeltem a lány állát és rá kiálltottam: Térj azonnal magadhoz! Hirtelen felébredt: de a démon úgy dühöngött benne, mint egy oroszlán. Az orvosok csak néztek egymásra, és azt mondogatták:
– – Nekünk több órába tellett magához téríteni. Hogy csinálta ez az ember, hogy fél perc alatt felébredt? Ez természetfölötti harc volt, nem természetes gyógymód. Eleget tapasztaltam ahhoz, hogy kiismerjem az ördög taktikáját. Mindkét kezemmel a lány fejét tartottam és azt kiáltottam. Gyere ki belőle, pokol gonosz szelleme. Gyere ki belőle a Jézus nevében. Erre újra dühöngeni kezdett. Könnyek csurogtak végig az arcán és könyörögte, hogy hagyjam békén. azután megmutatta nekem a szörnyű harapásnyomokat a karján és nyakán, ahol azokban a percekben harapták meg. Mély fognyomokat láttam: olyan súlyosak voltak, hogy egyes helyeken a vékonyabb erek teljesen átszakadtak a bőre alatt. Azonban ahelyett hogy menekülhetnékem támadt volna, még harciasabban vetettem bele magam életem legnagyobb küzdelmébe. Soha nem volt még ilyesmivel dolgom. A démonok káromolták Istent, én meg csak parancsoltam nekik, hogy menjenek el, és megvallottam, hogy Isten szent. Amikor Jézus vérét becsmérelték megdorgáltam őket, emlékeztetve arra, hogy ő az Úr minden gonosz erő felett is, és hogy az Ő vére szent. A lehető legdurvább módon szidalmaztak, és kijelentették, hogy nem áll szándékukba elhagyni a lányt. Úgy tűnt a sötétség erői is rájöttek, hogy halálos küzdelemről van szó. Ez a harc nem egyszerűen Clarita Villanueváért folyt. A sajtó ott tátotta a száját a hátam mögött én pedig tisztában voltam vele, hogy a harc Maniláért, sőt a Fülöp-szigetekért zajlik. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy Jézusé a győzelem. Végre úgy tűnt, hogy a lány megszabadult. A démonok nem beszéltek többé velem, és a lányt sem harapdálták már. Sokan a körben álló közül már azt hitték, hogy megszabadult, de a bensőmben éreztem, hogy a java még hátravan. Már majdnem dél volt, én úsztam az izzadságban, és ki voltam merülve. Körbepillantottam: sokan a könnyeikkel küszködtek. Megindította őket ez a csata. Azt mondtam dr Larának, hogy fáradt vagyok, és szeretnék hazamenni imádkozni és böjtölni, de másnap újra eljövök. Beleegyezett.
– Látogatásom természetesen a nap eseménye lett. A The Daily Mirror főcíme másnap így hangzott: A lény kifogott a protestáns pásztoron
– Részlet a cikkből: „Tegnap délelőtt a „Lény” és a protestáns prédikátor dr Lester F. Sumrall kemény küzdelmet folytattak a női börtönrészleg kápolnájában…
– A Nap hátralévő részét az Urral valóközösségben töltöttem. Csodálatos volt. Éreztem, hogy Isten ereje betölt, és buzdít hogyne féljek. aznap este meglátogatott Arthur Ahlberg és Robert McAlister, mindketten pünkösdi misszionáriusok, és felajánlották, hogy másnap velem jönnek a börtönbe és segítenek abban, hogy a tömeg ne zavarhasson minket ima közben. Hálás voltam a támogatásukért. Másnap reggel nem mentem be az építészért. Már nem volt szükség rá, és úgysem tudta miről is van szó valójában. Bilibidben a börtön vezetője azzal fogadott bennünket, hogy Claritát aznap éjjel nem harapták meg. Tudtam azonban, hogy még nem szabadult meg teljesen. Ez rögtön nyilvánvalóvá vált, amikor a démonok megláttak. A lányon keresztül így ordítoztak velem: Menj innen! Takarodj!
– Nem megyek el, ti fogtok elmenni! Ez a lány ma megszabadul!
– Azután megkértem minden jelenlevőt,hogy térdeljenek le,még a sajtó képviselőit is. Legalább annyian voltunk aznap is, mint előző nap, ha nem többen. Lelkésztársaim pedig odaálltak közénk és a tömeg közé.
– Figyelmeztettem a szemlélődőket, hogy ne gúnyolódjanak, és ne nevetgéljenek, mert amikor a démonok kijönnek Claritából könnyen lehet, hogy másik áldozatot keresnek maguknak. Orvosok rendőrtisztek, börtönőrök és professzorok mind ott térdeltek, míg én imádkoztam. A harc újból elkezdődött.. A démonok rájöttek, hogy ez az utolsó esélyük. Átkozódtak, szorongatták áldozatukat, de a második imával és böjttel töltött nap meghozta a gyümölcsét. Végre éreztem, hogy enged a nyomás elmentek. Clarita megnyugodott a démonikus pillantás eltűnt a szeméből, mosolygott.
–
Oldal ajánlása emailben
X