Izrael igazsága
2010 június 9. | Szerző: ildiko0610
Az alábbi sorok előtt annyit: ez a rövid összefoglaló nem az én írásom, egy komment-ből vettem, de nagyon jól leírja az igazságot az arab-izraeli konfliktusról, valamint a mostanában olyan divatos gyűlölködésről és az emberek hozzáállásáról. Annak, hogy elővettem és ide is beszúrom az aktualitását a múlt heti gázai események adják. Sokan formálnak – sajnos – Magyarországon is véleményt, úgy, hogy halvány elképzelésük sincs a háttérben zajló eseményekről, vagy az elmúlt időszak történéseiről. A jobboldal hírhedt oldalán is itt a neten, csak “szegény” arabokat sajnálják, nem gondolva bele, hogy az arabok hogyan is kerültek oda a Gázai övezetbe. Tehát legyen itt VálságMenedzser kommentje változtatások nélkül:
Izraelt nagyon sok bírálat éri amiatt, hogy igyekszik megvédeni magát és a civil lakosság számára élhető életet biztosítani. Az arab világ többször is megpróbálta Izraelt letörölni a térképről, de egyszer sem jártak sikerrel. Amikor falat építettek a palesztin menekült táborok és az izraeliek által lakott rész közé, hogy az öngyilkos merénylők útját elzárják, a nemzetközi közvélemény elítélte ezt a lépést. Vajon van ismeretük arról, hogy hogyan kerültek azok a palesztin civilek a menekült táborokba?
Érdekes felfedezést tehet az, aki ebben a témában elkezd háttérinfót gyűjteni. (de előtte mindenképp javallt levenni az előítélet és a gyilkos képmutatás szemüvegét és csak a puszta tényeket vizsgálni)
1973-ban, a Yom Kippuri háború idején Szíria, Libanon, Jordánia és Egyiptom közös összefogással megtámadta az akkor alig 25 éves Izrael államot. De nemcsak a katonáikat mozgósították, hanem a civil lakosságot is. Odarendelték a őket Izrael határaihoz. Úgy számítottak, hogy a túlerő minden tekintetben biztosítja számukra a győzelmet. Ha pedig a fegyverek és a katonák elvégezték a dolgukat, jöhetnek a civil lakosok házakat elfoglalni és az esetleges túlélőktől megszabadulni. (Izraelben az Engesztelés Ünnepén nem volt tömegközlekedés, nem működtek a hivatalok, stb.)
De nem jött be a számításuk. Izrael győzött. Az anyaországok pedig lezárták a határaikat, így a civilek két szék közé estek. Nem tudtak hazatérni. Ezért a “gonosz elnyomó” Izrael menekült táborokat hozott létre a pórul járt arab civilek számára. Pusztán emberségből. Amit aztán úgy háláltak meg az arabok, hogy öngyilkos terroristákat küldtek Izraelre.
A földterület visszaadása a békéért – hát ez az indiánoknál is nagyon bejött…. A vérük azóta is Istenhez kiált.
Egyébként éppen a földek visszaadásának első hullámakor jártam Izraelben. Látható volt, ahogy az addig gondozott és megművelt, öntözött földet néhány hónap leforgása alatt újra birtokba vette a sivatag. Az új lakókat ez érdekes módon nem zavarta……. No comment.
Erről John Grisham egyik első írása jutott eszembe: a Ha ölni kell című regénye. Az Egyesült Államokban, a legsötétebb Délen két fehér férfi alkoholtól és kábítószertől megvadulva megerőszakol és csaknem halálra kínoz egy tízéves fekete kislányt. A gyerek megaláztatástól és fájdalomtól félőrült apja nem bízik az igazságszolgáltatásban, és bosszút áll: vérrel mossa le a lányát ért gyalázatot. Ekkor elszabadul a pokol. A feléledt Ku-Klux-Klan zászlói elborítják a várost, a kertekben keresztek lángolnak pirkadatra. A fajgyűlölő szervezet pogromot hirdet, megfélemlít mindenkit, aki a fekete férfi védelmére kel. Ebben az életveszélyes fenyegetésekkel teli légkörben kezdődik el a néger apa tárgyalása, amely lélegzetelállító izgalmak közepette veti fel a súlyos erkölcsi kérdést: igazolható-e az önbíráskodás ilyen szélsőséges helyzetben, vajon a törvény betűje, vagy az elemi igazságérzet a fontosabb? A védőügyvéd nagy erőfeszítéseket tesz, hogy az apát felmentsék. Minden hiábavalónak bizonyul. Az utolsó védőbeszédben már nem érvel. Részletesen elmeséli, mit művelt az a két vadállat a kislánnyal. A legmegrázóbb rész után oda fordul az esküdtekhez:…. és most képzeljék el, hogy ez a kislány fehér….. az apát felmentik.
Szóval mielőtt bárki elítélné Izrael döntéseit, illetve azt, ahogyan védekezni kényszerül, tegye fel magának a kérdést: Ha őt érné terrortámadás, ha az ő családját, gyerekeit érné fenyegetés, vajon mit tenne? Várná, hogy mit mond a képmutató nemzetközi közvélemény? Vagy mindent megtenne, hogy megvédje szeretteit és a birtokában lévő javakat?
Amennyiben az emberek nem képesek lekövetni
az Ő cselekedeteit - holott azok mindenki számára teljesen
nyilvánvalóak -, az csak azt jelzi, hogy mennyire elfogultak
Vele szemben.
Jézus egyszer meggyógyított egy 38 éve beteg embert
- és mégsem ismerte fel benne senki Isten keze nyomát...
Jóllehet egyre több és több ismerettel rendelkezünk
a világegyetemről és például testünk milliónyi bonyolult
folyamatáról is, mégis akadnak köztünk olyan emberek,
akik nem képesek felismerni Istent ezekből
a csodálatos dolgokból sem.
Az ilyenek majdhogynem menthetetlenek."
(Reinhard Bonnke)
Imádkozom az emberiségért... Imádkozom Érted is, aki e sorokat
olvasod, hogy időben felismerd a jeleket és csodákat, amelyeket
Isten az életedbe helyezett. Hogy ne csak felismerd, de becsüld
is meg azt a kegyelmet ami mindenki számára Jézus Krisztusban
jelent meg és érhető el. Nincs más élet, nincs más út: CSAK Jézus
Krisztus. Őt nem hagyományokban, nem ceremóniákban, hanem a
Szent Szellem által találod meg. Ő az, ahogy Jézus is mondta,
aki eljön, - eljött - hogy elvezessen minden igazságra mindenkit.
Imádkozom, hogy ne vallásos légy, hanem Szellemben és Igazságban
keresd és találd meg az Élő Istent, mert az Atya ilyeneket keres
imádójául.
Az Úr legyen veled és vezessen az Ő igazságán, az Ő útján!
ÁMEN!
A Gyógyító
2010 március 9. | Szerző: ildiko0610
Sziasztok!
Legutóbbi blog bejegyzésem óta peregtek az események. Ott hagytam abba, hogy dicsőség az Úrnak december végén, karácsonykor anyu tökéletesen jól volt, evett, beszélt, nézte a tévét. December 28-án amikor bementem nagyon aluszékony volt, fel sem tudtam ébreszteni, ami másnap reggel megismétlődött. Kerestem az ügyeletes orvost és mondtam, hogy valami nincs rendben, ragaszkodom hozzá, hogy anyunál azonnal végezzenek egy agyi ct-vizsgálatot. Az orvos kötötte az ebet a karóhoz, hogy nincs semmi baj, ez ilyen betegség után természetes, de azért nagy nehezen elrendelte a vizsgálat elvégzését. Alig pár óra múlva – amit természetesen az eredményre várva a kórházban töltöttem – behívatott a szobájában és közölte, hogy ismét bevérzés történt az agyban, így azonnal ideiglenesen meglékelik a koponyáját, hogy a fölösleges agyvizet elvezethessék. Nem szeretnék itt nagyon hosszú lenni, legyen annyi leírva: összesen 7 agyműtétet végeztek el édesanyámon a mai napig, ami hiszem hogy a végleges szám, hisz a bibliában a hét a teljesség száma, Jerikót is hétszer kellett körbejárniuk a zsidóknak mire az leomlott, úgyhogy hittel megvallom: anyu betegségének a falai a hetedik műtét után leomlottak, teljes gyógyulása van Jézus Krisztusban. Történt a hatodik agyműtét után egy érdekes eset. Szombat reggel voltam már benn anyunál, de az öcsém telefonált, hogy este nem tud bemenni menjek be ismét. Ahogy a szobába léptem az orvos épp ott volt. (Megjegyzem a szobatársa aznap reggelre költözött el az élők világából) szóval az orvos épp ott volt és bele is kezdett: Nagyon sajnálom, de az édesanyja ma este valószínűleg szintén elköltözik ugyanis agyhártyagyulladása van egy másik speciális gyulladással, ami nem szokott reagálni az antibiotikumos kezelésre. Kérdeztem, hogy az mi?- de azt mondta legyen elég annyi, hogy nem reagál az a gyulladás az antibiotikumra, mindkét gyulladás önmagában is életveszélyes, együttesen pedig minden valószínűséggel végzetes. Abban a pillanatban, hogy a doki ideért a beszédben a bensőmben hallottam az Úr hangját, nagyon valóságosan, nagyon hallhatóan: Ez a betegség nem halálos, hanem azért van, hogy Isten dicsősége megláttassék. Ne félj csak higyj! és abban a pillanatban rámszállt az Úr Szelleme, betöltött az Ő örömével és elkezdtem nevetni. Közben nagyon is tudatában voltam, hogy nem tünök “normálisnak” hisz épp most mondták hogy édesanyám meghal, láttam is az orvos elképedt arcát – szóval elég érdekes helyzet volt. Hogy a zavarom feloldjam – persze a nevetést nem tudtam abbahagyni – zavaromba elkezdtem a doktor hátát csapkodni és közben azt hajtogattam: Nyugodjon meg doktor úr, anyunak semmi baja nincs, minden rendben lesz, nem hal meg. Az orvos nézett rám egy darabig aztán kiment a szobából. Odament Kata nővérhez és mondta neki hogy valami baj van a fejembe, mert épp most mondta hogy meghal az anyám én meg ott nevetek “magamon kívül”. Úgy gondolom az sem volt véletlen, hogy aznap este Kata nővér volt az ügyeletes. Róla annyit: eléggé utálatosan viselkedett anyuval, velem – de az Úr azt mondja: áldjátok azokat akik titeket átkoznak, így tehát próbáltam kedveskedni neki. Aztán egyszercsak az Úr “helyzetbe hozott”. Véletlenül meghallottam hogy arrafelé lakik ahol én is. Mivel épp vége volt a műszakjának és a látogatási időnek is, visszafordultam. Mikor meglátott rámmordult: Mit akar? Mondtam, hogy úgy hallottam erre és erre lakik, azért jöttem vissza mert én is arrafelé lakom, elvihetem?
Egyből megenyhült. Még a liftig sem értünk el, mikor rákérdezett: Maga hites? Igen – miből találta ki? Hát a kolléganőim mondták, hogy elkergette a katolikus papot és én magam is hallottam ahogy nyelveken imádkozott az édesanyja ágya mellett. Ahogy beszélgettünk hazafelé kiderült, hogy Ők is gyülisek voltak, de kiszakadtak.
Szóval nem volt véletlen, hogy az orvos neki mondta hogy valami baj van a fejemmel. Szokás szerint megvártam a műszak végén és azt mondta ő tudja, hogy a Szent Szellemtől van bennem a nyugalom, az öröm és hogy “jó nekem”.. Dicsőség Istennek azóta neki is jó, Ő is az Úrban van ismét. Nem ragozom: szombat este mondta az orvos hogy agyhártyagyulladás és szerda reggelre elképedve szintén az orvos: Nem tudom hogy hova lett az agyhártyagyulladás és a másik gyulladás – egyik sincs az édesanyja szervezetében! Dicsőség Istennek, ez isteni csoda volt, még az orvos is azt mondta. Aztán a 7. műtét után kérdeztem a dokit hogy hogy van anyu mire ő már csak annyit mondott: Maga jobban tudja! 🙂
Dicsőség Istennek anyu jól van, lábadozik, hiszem hogy teljes egészsége van Jézus Krisztusban, aki minden betegségünket elhordozta, hogy nekünk teljes egészségünk lehessen.
A sorsod a Te kezedben van!
2009 december 25. | Szerző: ildiko0610
Először is áldott, békés ünnepeket szeretnék kívánni minden blogolónak és blog olvasónak! Jó régen nem írtam.. Pedig – dicsőség az Úrnak – csodák történnek a környezetemben. Októberben először voltam “gyülis” esküvőn, olyanon ahol a párválasztás az Úr kegyelméből történt, az Úr akarata szerint. Sokan görcsölnek a világban a társválasztással: próbálkoznak, hátha összejön. De könyörgöm: Mekkora az esélye annak, hogy Te megtaláld isteni segítség nélkül azt, aki “csont a csontodból”? Mert hiszen mindannyiunknak van egy ilyen párja. Azóta már három ilyen esküvőn is részt vehettem és állíthatom: az Úr által szerzett házasságokban a felek még külsőleg is hasonlítanak egymásra. És ami még nem mellékes: amit az Úr egybeszerkeszt, azon a pokol kapui sem vesznek erőt, ha a felek az Úrban maradnak.
Novemberben volt egy háromnapos konferencia is, aminek az időtartama alatt vendégül láthattam a székelykeresztúri pásztort és feleségét. Elmentünk anyuhoz is, aki épp Hajdúszoboszlóra készült “telelni” a nyugdíjasklubbal. A pásztor és felesége bizonyságot tett neki, mire anyu – életében először – elismerte, hogy be kell vallja, hogy először csak “hülyeségnek” gondolta ezt az egész hitet, de látja nemcsak az életkörülményeimben, hanem bennem is a változást. Kérték őt hogy akkor fogadja be ő is a szívébe Jézus Krisztust, ne utazzon el így. Ő erre sírva fakadt és azt mondta: legközelebb..
Vasárnap elutazott, majd péntek hajnalban telefon ébresztett: Édesanyám Debrecenben van a kórházba. Azonnal indultam. A telefonon megkapott számon hívtam a kórházat, az orvost, aki azt mondta: Értesítsem az öcsémet is, és nagyon gyorsan menjünk hogy el tudjunk búcsúzni anyutól. Telefonáltam az öcsémnek, aztán egész végig imádkoztam. Most így utólag leírhatom: Dicsőség Istennek egy pillanatig sem volt bennem az, hogy elveszítem anyut. Tudtam, hogy amit Isten megígért – hogy senki nem tanítja az atyjafiát Isten ismeretére, mert mindannyian ismerik őt – a mi életünkre is igaz, igaz lesz. Ráálltam egy jó pár Igére, Igazságra, azokat minden nap megvallottam – és megint csak azt kell mondjam: A hit működik. De ne szaladjak előre ennyire.
Ahogy megérkeztem a kórházba anyu fél-kómás állapotban volt egyedül az intenzíven egy “kalitkában”. Eszembe jutott, hogy Jézus a gutaütöttekből démonokat űzött a Biblia szerint, így miután megköszöntem az Úrnak, hogy édesanyám él, megparancsoltam a halál, a pokol, az agyvérzés szellemének hogy azonnal hagyják el az Ő testét Jézus nevében. Abban a pillanatban volt egy szabadulása – dicsőség Istennek – így már megkönnyebbülve hagytam el a látogatási idő végén a kórházat. A professzor elmondta, hogy ott volt az agyvérzése ahol az agyvíz van, hogy már túl van egy életmentő műtéten és ha “megéri a másnapot” akkor ismét meg kell műteni, hogy az állapotát stabilizálni tudják. Elmondta, hogy 1 % esélye volt, hogy magát az agyvérzést túlélje, annyira veszélyes volt és 5 % -ot adott annak, hogy a következő műtétet túléli.. Nem szeretném itt felsorolni, hogy mikor mennyi esélyt adtak az éppen következő műtétnek, napnak, de végig nagyon alacsony volt. Végig mosolyogva írtam alá a papírt és hangosan is kimondtam, hogy abban a pár százalékban benne lesz, hiszen Jézus Krisztus a doktorok doktora.. Először – meg kell valljam – úgy néztek rám mint egy fanatikusra, aztán ahogy teltek a napok, hetek látták a hitem, hogy végig ott ülök a szobában, olvasom hangosan anyunak a Bibliát, hogy nem rendülök meg akkor sem, amikor tüdőgyulladás miatt 40.6 fokos láza van és az antibiotikumos kezelésre sem reagál a szervezete éreztem a tiszteletet. Sőt! Alkalmam nyílt többekkel – orvosokkal és nővérekkel – beszélni Istenről és a hitről. Volt idő, hogy mikor áthozták mentővel Debrecenből Budapestre a pesti orvos fölényesen azt mondta: Nem fog járni, beszélni, nem lesz személyisége. Én pedig azt mondtam: Nem igaz, mindene az Úrtól rendelt tökéletes harmóniában fog működni. Azt mondta az orvos, hogy hát ez nem így van, ő látja a leleteket. Én pedig szintén mosolyogva: Lehet hogy Ön látja a láthatóba, de szerencsére nekem Isten Igéje azt tanítja, hogy ne a láthatóra nézzek.. Ma már ez az orvos épp a napokban azt mondta, hogy természetfölötti csoda, hogy anyu beszél és eszik…:-) Dehát Isten a csodák Istene! Lehetetlen, hogy az amit a bibliában Isten megígért az ne úgy legyen, hisz Ő nem ember hogy hazudjon!
Történt egy érdekes eset is: Épp a büfében olvastam a bibliát, mikor egy fehér köpenyes hölgy odajött hozzám hogy miért hívtam? Mondtam, hogy valami félreértés, én épp bibliát olvasok, fel se néztem, nem hívtam. Mire a hölgy ajánlani akart a kórház által támogatott “csodaszerből” amit én köszönettel visszautasítottam azzal, hogy csoda csak Jézus Krisztusban van. Erre a hölgy engedélyt kért hogy leüljön, kérdezett egy-két dolgot aztán sírva fakadt. Elmondta a problémáit, elmondtam hogy mindezekre a választ megtalálja a Bibliában, az Úr Jézus Krisztusban. Sokat és sokszor beszélgettünk azután és azóta is: mára már Ő is Isten gyermeke, befogadta az Urat a szívébe – dicsőség érte Istennek.
Anyu közben felkerült Debrecenből Budapestre. Itt először azt mondták, hogy nem lesz többé épkézláb ember belőle, béna marad, nem fog tudni kommunikálni stb. Én ezeket megtörtem, sosem fogadtam el. Mára már hála Istennek kommunikál, eszik és alig várjuk hogy a kórházat is elhagyhassa, de hisszük, hogy ennek is megvan már az Istentől elrendelt időpontja. Nagyon hálás vagyok a gyülekezet imaszolgálatának, és azoknak a testvéreimnek akik velem együtt imádkoztak édesanyám állapotáért. Tudom, hogy az imának rendkívül fontos szerepe van: Isten szemei az igazakon vannak, fülei pedig azok kiáltásán. Mindannyiunk feladata, hogy segítsünk egymásnak, hordozzuk egymást imában ezekben a nehéz időkben.
Még egyszer mindenkinek áldott, békés ünnepeket kívánok és azt, hogy mindannyian jussatok el Isten teljes megismerésére! Emlékezzetek meg mindannyian, hogy maga Jézus Krisztus a Szeretet, aki azért jött, hogy mindenkinek aki hisz őbenne örök élete legyen. Ezekben a napokban nyugodjatok meg, keressétek a békességet, az egymás felé fordulást, a szeretetet. Szakadjatok ki az egész évben jellemző rohanásból, lassítsatok, keressétek az Élet értelmét: Jézus Krisztust. A Biblia azt mondja az élet nem evés és ivás, hanem szeretet, békesség és igazság. Jézus azért adta az életét, hogy ne kelljen átkokat, bűnöket cipelnetek, hanem a benne való hit által szabadok legyetek. Gondolkodjatok el, keressétek most ezekben a napokban az Urat, mert Ő megtalálható. Ha valaki szívéből keresi akkor ajtót nyit, nem erőszakos, Ő nem fog rád erőszakolni semmit, de ha keresed gyökeresen pozitívan megváltozik az életed. Ne feledd: a sorsod a Te kezedben van!
Igaz történet: Szabadulás a démonoktól
2009 augusztus 24. | Szerző: ildiko0610
Mielőtt a következő blog bejegyzésemet megírnám engedjétek meg hogy egy világ sajtóban is megjelent történetet idemásoljak…(utána nézhettek a neten, a történet félreértés ne essék nem mese, valódi megtörtént esemény..)
Először rádióból hallottam Clarita Villanueváról, egy bebörtönzött tizenhét éves lányról, aki prostituált és jövendőmondó nő gyermeke volt. „Jó estét hölgyeim és uraim!”- kezdte a rádióbemondó. Ha gyenge a szívük, akkor most legjobb, ha kikapcsolják a készüléket. Nekem erős szívem volt. Erősnek is kellett lennie, ha végig akartam küzdeni a harcot a hivatalokkal, de már így is kezdtem torkig lenni velük. Felhangosítottam a rádiót. Hirtelen vérfagyasztó sikoltástört keresztül az éteren, amelyet teljes hangzavar követett. „Segítség, segítsenek!” – sikoltozott egy fiatal lány –ezek meg akarnak ölni engem!”
A háttérből férfihangok hallatszottak: Az egészet meg tudom magyarázni… Minden bizonnyal az epilepszia egyik fajtájával állunk szembe….Az érzékcsalódások és a hallucináció gyakran… Ez a gyermek valójában a hisztéria szélsőséges válfajában szenved”.
Hallatszott, hogy mások közben azt mondják: „Elkékült az arca… Nézzétek újabb harapások nyomai vannak a nyakán.. Többször bekiabáltak: Ezt nézzétek! – azután újra a lány rémült, elgyötört sikolyai hallatszottak. Borzalmas, kísérteties sikolyok – egy démonoktól megszállott lány hangja. Sokszor hallottam már ezt a fajta sikolyt.
A műsorvezető a Bilibid börtönből tudósított, és azt mondta, Clarita Villanueva, ez a fiatal, vidéki lány a börtönben láthatatlan démonokkal viaskodik. Elkönyvelhették volna egyszerűen bolondnak is, csakhogy a huszonöt szemtanú –köztük a maniliai rendőrség főparancsnoka – tanúsította, hogy saját szemükkel látták, amint a halálra rémült lányon újabb és újabb megmagyarázhatatlan harapásnyomok jelennek meg.
Felugrottam a helyemről, és a következő pillanatban már a szoba közepén álltam.
– Luise! – kiálltottam – Ezt a szerencsétlen lányt démonok gyötrik! Pontosan az történt vele, amit meséltem neked, hogy Jáván, Kínában, Európában és Amerikában is láttam! Ez szörnyű! Drágám próbálj aludni, én kimegyek a nappaliba.
Lefeküdtem a földre, és sírni kezdtem az Úr előtt ezért a megkínzott gyermekért. Sehogy se tudtam elfelejteni azt a vérfagyasztósikolyt, és azt, ahogy segítségért könyörög. Kértem az Urat, hogy szabadítsa meg és űzze ki belőle a démonokat. Kora reggel Isten a szívemre helyezte, hogy menjek abba a börtönbe, mert használni fog a lány megszabadításában és ezen keresztül nagy ébredést hoz a Fülöp szigeteken. Először ellenérzéseim voltak azzal kapcsolatosan, hogy bemenjek a börtönbe, de a műsorvezető elmesélte Clarita rövid, ám annál tragikusabb életét. Az apjára nem is emlékezett: még akkor meghalt amikor Clarita egész kicsi volt. Megboldogult édesanyja, aki prostituált volt, hivatalos jövendőmondással és spiritizmussal egészítette ki a jövedelmét: szeánszokat tartott, és halottak állítólagos szellemeivel beszélgetett. Amikor Clarita 12 éves lett, az anyja meghalt, és a kislány az utcára került. Manilai utcalányok lettek a tanítói, és mire betöltötte a tizenhetet, már hozzátartozott a bárok és a szórakozóhelyek életéhez. Egy alkalommal hajnali kettőkor Clarita elkövette azt a hibát, hogy egy civil ruhás rendőrnek tett ajánlatot. Letartoztatták és a Bilibaid börtönbe zárták. Ezt a háromszáz éves épületet valaha a spanyol gyarmatositok építették, később az amerikaiak használták, ezután a japán megszállók foglalták el, itt zajlottak a kihallgatások és a kínvallatások. Most pedig a városi börtönt üzemeltették itt.
Két nappal a bebörtönzése után valamilyen láthatatlan erők vadul harapdálni kezdték Clarita testét. Úgy tűnt, hogy ketten vannak: egy hatalmas, szörnyszerű lény és egy kisebb. Karmaikat és fogaikat belemélyesztették az utcalány húsába, és véres sebeket ejtettek rajta. Harapdálták a nyakát, a hátát, a lábát és a karját: sokszor egyszerre. A harapások nyomán hatalmas véraláfutások keletkeztek a testén. Az őrületbe akarták kergetni a 17 éves lányt – és egyetlen szakértő sem tudta megmagyarázni mi történik.
Amikor a lányt átvitték a börtönkórházba megfigyelésre és kezelésre az orvosok kijelentették, hogy még soha ehhez foghatót nem láttak. A furcsa támadások naponta ismétlődtek, és zavarba ejtettek mindenkit, aki látta. Kikapcsoltam a rádiót és már tudtam, hogy be kell mennem a börtönbe. Másnap reggel minden újság tele volt a szenzációs történettel. Dr MarianoB. Lara bárkit beengedett a lányhoz, aki a témához kapcsolódó bármiféle hivatalos okmánnyal rendelkezett. Helyi kínai és amerikai orvosok egyetemi tanárok és más szakmabeliek próbálták analizálni a helyzetet. Egy karikaturista még rajzot is készített a szörnyekről az aznap reggeli újságban Clarita leírása nyomán. Az UPI és más hírszerkesztőségek elkezdtek világszerte tudósítani a történtekről.
Az egyik híradás arról is beszámolt, hogy amikor egy orvos azzal vádolta a lányt, hogy csak megjátsza magát, Clarita rámeredt és csak annyit mondott: Meg fogsz halni! Dr Manuel Ramos állítólag nyíltan kifejezte, hogy nem hisz a jelenség természetfölötti jellegében. Gúnyt űzött az esetből mások jelenlétében és kijelentette: a maga részéről az egészet valamiféle beugratásnak tartja. A szemtanúk állítása szerint Clarita és az orvos összetűzésbe kerültek, amelynek során Clarita azt mondta neki, hogy meg fog halni. Másnap ugyanabban az órában az orvos váratlanul kilehelte a lelkét – betegség bármilyen jele nélkül. A kórboncnok szívrohamot állapított meg. A beszámolókat olvasva rájöttem, hogy a történet már három hete zajlik. Az újságok beszámoltak egy börtönőrről is aki néhány nappal korábban az orvoshoz hasonlóan végezte. Antonia Ganibi kapitányt, a Bilibid börtön rangidős tisztjét nagyon kihozta a sodrából, amikor a lány az íróasztala alá mászott és ott azt mondta, hogy démonok csiklandozzák. Valóságos nevetőgörcs fogta el, amikor a kapitány felszólította, hogy jöjjön ki az asztal alól, és úgy izgett-mozgott mintha valaki az ujjával bökdösné. Amikor aztán végre előmászott az asztal alól, megkérdezte a kapitányt, nem látta-e azt a kis fémkeresztet, amit a ruháján szokott viselni. Ganibi kapitány – szólt a jelentések szerint a lány – hol van a keresztem? Nem tudom- felelte a kapitány. Erre a lány az asztal alá pillantott ahol addig tartózkodott, azután azt mondta: Nézze meg hátha a zsebében van. Hogy elejét vegye a további vitának a kapitány kifordította a zsebeit. Amikor visszagyűrte, a démonizált lány furcsa pillantást vetett rá, és nyafogó hangon így szolt: Kapitány nézze meg újra! A kapitány úgy érezte, hogy hideg futkos a hátán, és amikor újra beledugta a kezét a zsebébe, a kezébe került a kis fémkereszt. Átadta a lánynak és a lány ekkor neki is azt mondta, hogy meg fog halni. Ezután Ganibi kapitány valóban beteg lett, a beszámolók szerint „úgy hervadozott, mint egy virág a tűző napon” és végül meghalt. Semmi kézzelfogható szervi rendellenességet nem találtak nála. A nagyobbik démon Clarita elmondása alapján, szörnyen nagy volt, fekete és nagyon szőrös. A szája két sarkából agyarak álltak ki. Ezeknek a nyomait az orvosok megtalálták a testén. A kisebbik lény olyasmi volt, mint egy törpe, a hátára szokott mászni, és a felsőtestét harapdálta. Mindkét szellem előszeretettel harapdálta a kevésbé csontos részeket, ahol jól bele tudták mélyeszteni a fokaikat: combján, nyaka mögött, a felsőkarján. Mélyen belevájták a fogaikat a húsába, és csúnya, fájdalmas sebeket ejtettek rajta. Az elmondások alapján dr Lara és asszisztensei mindenféle szakembert hívtak meg: orvosokat, sebészeket, pszichiátereket, professzorokat a Távol keleti Egyetemről és a Santo Thomas Egyetemről. Egyikük sem tudta megmagyarázni a jelenséget. Sokan gondoltak rettegve arra, hogy kilesz a lány átkozódásának következő áldozata.
Dr Lara és stábja – az újságok szerint – nemzetközi felhívást intézett minden kollegájához. Háromezer távirat érkezett, többnyire Japánból és Indiából, amelyekben tanácsokat adtak arra vonatkozóan hogyan kell elbánni láthatatlan harapós lényekkel, de egy keresztény sem tudott megoldást adni. Állítólag egy helyi spiritiszta csoport is megvizsgálta a lányt és azt állapították meg, hogy Keresztelő János harapdálja.
Akkor reggel azt mondta nekem Isten:
Ha te nem akarod megtenni, nincs senki más, akire rábízhatom.
Ez volt az első eset, hogy Istennek rám volt szüksége. Jó érzés volt. Így feleltem:
– No ha nincs más, csak én, akkor megteszem érted, bár nincs sok kedvem odamenni.
Beültem az autómba, de mert nem tudtam, hogy merre van a börtön, úgy döntöttem, hogy előbb elmegyek az építész barátomhoz, akinek egy nagy cipőgyára is volt. Amellett, hogy milliomos volt, nagyon szeretetreméltó személynek ismertem meg. Egy gyönyörű házban élt.
– Hallottál arról a lányról, akit démonok harapdálnak? – kérdeztem tőle.
– – Ó hát persze végig követtem a történetet az újságokban. Ez aztán érdekes dolog mi?
– Elmegyek és imádkozom érte.
Veled megyek.
Katolikus volt, nem tudta mibe keveredik bele. Csak látni akarta az őrült nőszemélyt.
– Ismered a polgármestert? – kérdeztem.
– Persze. Mindig itt szokott úszkálni a medencémben, amikor partit adok. Jó barátságban vagyunk.
– És bemehetsz hozzá engedély nélkül?
Hogyne. Van egy személyi liftje, amely egyenesen a szobájába visz fel a városi tanács alagsorából.
Ebben a többmilliós városban a városi tanács két háztömb hosszú volt, és négy emelet magas. Autóval odamentünk hát az alagsorhoz, beszálltunk a titkos liftbe, amelyik egy hatalmas irodába vitt fel. A polgármester ott ült az irodában egy túlméretezett íróasztal mögött 15-20-an állták körbe, és éppen papírokat írt alá.
A polgármesterek irodáiban általában meglehetősen káosz uralkodik, különösen egy harmadik világbeli országban, ahol mindenki valamilyen baráti szívességet szeretne kérni tőle. Egy hatalmas papírhegy magasodott a polgármester előtt, ugyanakkor egyszerre tucat emberrel tárgyalt. Termetes férfi volt, legalább 190 cm magas, amihez képzeljünk hozzá egy 48-as ingnyakat. Gerillaként harcolt a Fülöp-szigeteki ellenállók között a japán megszállás idején. Tudta mit jelent a hegyek között bujkálni, és harcolni a géppuskával a vállán. A barátom megszólította: Arsenio – ez volt a polgármester keresztneve – Arsenio itt van egy ember, aki szeretné kiűzni az ördögöt Claritából.
A polgármester kezéből a toll kiesett, végiggurult az íróasztalán.
MI? Hogy? Micsoda?
-Az amerikai szeretne bemenni a börtönbe, és imádkozni a lányért. Kaphatna engedélyt?
A polgármester megkerülte az asztalt, odajött hozzánk – majdnem egy fejjel magasabb volt nálam – és a vállamra tette a kezét: Nem hallotta, hogy egy orvos és a rangidős börtönőr is meghalt? Nem szeretném, ha a következő egy amerikai lenne. Á én nem fogok meghalni – mondtam. Isten szólt hozzám, hogy űzzem ki az ördögöt abból a lányból és meggyógyul…
Ennek a hatalmas városnak a polgármestere rám nézett és azt mondta:
Nem fog baja esni? Nem engedhetem meg, hogy egy amerikainak baja essék. Ez már így is nemzeti kérdés, de nem szeretném, ha nemzetközivé válna. Nem lesz semmi bajom – nyugtattam meg. Én nem akartam ide jönni, de Jézus mondta, hogy tegyem meg… Kinyitottam a Bibliámat és felolvastam neki Márk 16:17-et:
„Azokat pedig akik hisznek, ilyen jelek követik: Az én nevemben démonokat űznek …ezt Jézus mondta – tettem hozzá. Még soha nem olvasta. Nem sokat tudott a Bibliáról. Ez igaz? – kérdezte. Jézus mondta.. Nem fog meghalni, ha átmegy oda? – faggatott tovább..
– Nem, nem fogok meghalni. Jó akkor menjen – egyezett bele. Ha ön megengedi készen állok. Rendben- mondta és szólt az egyik emberének: Hívd a Bilibid börtönt!
Körülbelül félórába telt mire odaértünk a Manila túlsó részén álló börtönhöz. Amikor bejutottunk, építész barátommal elkezdtük keresni a főorvost. A hullaházban találtuk meg két holttest társaságában. Gumikötényt viselt és azt próbálta meg kideríteni mitől halt meg az a két ember előző éjszaka. Mit akarnak ? – kérdezte tőlünk kissé harciasan. – Azért jöttem, hogy imádkozzam Clarita Villanueváért, hhhhhhhazért a lányért, akit démonok harapdálnak. Először méregbe gurult arra a feltételezésre, hogy démonok okozzák a harapásokat. Elmeséltem neki, amit Jáván és Európában is tapasztaltam és úgy tűnt ez hatott rá. Meghallgatta a fejtegetésemet arról, hogy Claritát démonok szállták meg, és én tudnék segíteni neki abban, hogy megszabaduljon a kínzóitól. Ő erre teljes komolysággal kijelentette, hogy 38 éves pályafutása során több mint nyolcezer boncolást végzett, de egyetlen holttestben sem talált még démont. Udvariasan bólogattam. Úgy találtam, hogy a helyzet nem a legmegfelelőbb arra, hogy kimerítő előadást tartsak a Sátán és a démonok természetéről és a szabadítás teológiájáról. Ehelyett azt ajánlottam, hogy legyen szemtanúja annak, amikor Isten hatalmas ereje megnyilvánul a gonosz felett. Komoly képpel bólintott, de szemmel láthatóan nem sikerült teljesen meggyőznöm. Rájöttem, hogy előbb mégis be kell bizonyítanom, hogy tudom mit csinálok és tudom hogyan segíthetek a lányon.
Óvatosan fogtam hozzá. – Dr Lara három különböző erő működik a világegyetemben. Van egy pozitív erő, vagy más szóval Istenteremtő és jóindulatú ereje. Azután van az emberi erő, vagyis a földön élő ember ereje. Végül van a negatív erő: az ördög rosszindulatú és gonosz ereje. Ön szerint Clarita Isten hatalma alatt van? Dr Lara megcsóválta a fejét. Nem, nem gondolnám, hogy ez Isten ereje. Akkor úgy érzi, hogy az emberekkel való tapasztalata alapján, hogy a lány úgy viselkedik, mint a többi ember?
Nem a lány viselkedését nem lehet összefüggésbe hozni emberi viselkedéssel.. Nos akkor csak egyetlen erő maradt. Kétségkívül démoni erő uralja le! Dr Lara azzal mentegetőzött, hogy orvosi tapasztalatai nem készítették fel erre a kalandra, amely minden kétséget kizáróan „természetfölötti”.Felolvastam neki a Márk 16-17-öt
„Azokat, akik hisznek ilyen jelek követik: démonokat űznek ki a nevemben…” Hiszi ön ezt? Dr Lara rám nézett és azt mondta: Hiszem. És ki fog nekünk segíteni?
Elmondta, hogy sem a Bilibid börtön káplánja sem a Fülöp szigetek katolikus püspöke sem a bclarani katolikus gyógyintézet papjai nem voltak hajlandók imádkozni a lányért, ezért ő arra a következtetésre jutott, hogy a keresztények segítségnyújtási lehetőségeit nem is érdemes tovább mérlegelni. Hozzám fordult: – Tiszteletes, elég alázatos vagyok ahhoz, hogy beismerjem: félek.
Ön talált rá Claritára, és attól fél, hogy maga lesz a következő igaz? –mondtam. Bólintott meglehetősen aggódó ábrázattal. Hadd olvassak fel magának valamit (ujra a Márk 16-17-höz lapoztam) „Azokat akik hisznek ilyen jelek követik: Az én nevemben démonokat űznek ki…” – ki mondta ezt? – kérdezte. Jézus. Ezek voltak az utolsó szavai mielőtt felment volna a mennybe. Tényleg? Még soha nem hallott erről… Nos, mondta ezután – ha Jézus mondta akkor biztos úgy is van. Persze, hogy úgy van ..- erősítettem meg. Jézus meg tudta tenni – feleltem erre és azt mondta: „Azokat, akik hisznek..” – hát én hiszek.
No jó- kiálltott fel, menjünk és csináljuk. Menjünk és csináljuk? Hogy jutott el idáig? Ekkorra már nagyon fáradt voltam a sok jövés-menéstől: végigverekedtem magam a maniliai forgalmon, először az építészhez, aztán a polgármesterhez, aztán meg Bilibidbe. Már fél tizenegy körül járhatott az idő, május volt, a legmelegebb hónap Manilában. Most túl fáradt vagyok – mondtam – visszajövök holnap reggel 8-kor és akkor majd megtesszük. Megkértem, hogy ne adjanak semmilyen gyógyszert addig a lánynak amíg én nem imádkozom érte, és ne engedjenek be addig hozzá senkit, aki imádkozni vagy valamilyen módon segíteni szeretne rajta,míg én nem végzek. Ha Jézus meggyógyítja csak az övé legyen minden dicsőség. Dr Lara beleegyezett. Megállapodtunk, hogy másnap reggel 8-kor imádkozom érte. Előző este óta nem ettem semmit, úgy hogy lefeküdtem a szobámba a földre: imádkoztam és böjtöltem egész nap. Másnap reggelre már két éjszaka nem aludtam és egy nap és két éjjel nem ettem semmit. Éreztem Isten erős Szellemét. Reggel pontosan érkeztem a Bilibid börtönbe. A vaskos falakon belül úgy éreztem magam, mint Illés amikor Isten és Baál prófétái között folyt a küzdelem,és a jelenlévők szemtanúi lehettek annak, hogy Isten az Úr. Találkozásunk után az orvos felhívta a barátait: rendőröket, orvosokat, egyetemi tanárokat, a sajtót és mintegy 125! „szemtanú” várt rám, amikor másnap reggel odaérkeztem. Amikor megláttam ezt a sok embert, csak annyit tudtam mondani: Hét én csak imádkozni szerettem volna a lányért. Az orvos erre így válaszolt: Bármit is akar tenni, előttünk tegye. Az egész világ tud már a dologról, nem teheti meg, hogy ne lehessünk tanúi a fejleményeknek. rendben, legyen- feleltem.
Kimentünk a börtön épületéből és átsétáltunk a női részleghez, amely egy jó háztömbnyivel arrébb állt. Velem jött az új gyülekezeti házunk építésze, aki katolikus volt. Dr Lara pedig magával hozott egy professzort a Távol-keleti Egyetemről. Amikor odaértünk Clarita cellájához, ott vártak ránk mindazok akiket dr Lara meghívott. Úgy éreztem magam, mint egy kisegér a száz kandúr között. Hirtelen elborított a kétely. „Semmi esélyem!”- zakatolt bennem. Nem tudtam mitévő legyek. A kételynek ebben a röpke pillanatában az ördög gyorsan a fülembe súgta: „Most fogsz csak igazán bolondot csinálni magadból!” Erre én halkan megdorgáltam Jézus nevében. Amikor dr Larával elindultunk a szögesdróttal szegélyezett kapun át a poros börtön úton, és elhaladtunk az őrök mellett,egy pillanatra hátranéztem arra a vegyes társaságra, amelyet a doktor odacsődített. Én leszek a nap szenzációja, semmi kétség! – villant át a fejemen a gondolat. A sajtó kérésére nem mentünk be Clarita cellájába, inkább a közelben lévő kis kápolnába vonultunk be. A kápolnának rácsos ablakai voltak, és egy egyszerű katolikus oltár állt az egyik végében. Miután mindannyian összegyűltünk ebben a komor és kietlen helyiségben, dr Lara rendelkezett, hogy hozzák be Claritát.
– Szüksége lenne esetleg valamilyen füstölőre vagy tömjénre? – kérdezte. Tudok szerezni, ha kell. Nem is tudom mire lenne szükségem. Maradjon csak mellettem – válaszoltam. Rendben- bólintott. A lány belépett az ajtón és minden egyes személyt jól megnézett magának. Amikor közelebb ért hozzám, a szemei kitágultak, rám bámult és azt mondta: Gyűlölöm magát!. Az ördög tehát ezekkel a szavakkal köszöntött a lány száján keresztül, pedig soha azelőtt nem találkoztunk és a lány maga semmit sem tudhatott rólam. Isten Szelleme ágaskodni kezdett bennem. Hirtelen óriási együttérzés töltött el ez iránt a törékeny 17 éves teremtés iránt, aki már rengeteg férfival hált, néha 8-10-el is egyetlen éjszaka. Kihasználták, verték és rugdosták 12 éves kora óta. Most pedig démonok harapdálják annyira, hogy a teste tele van a foguk nyomával. A benne lévő démonok megkíséreltek megfélemlíteni átkozódásokkal, Isten káromlásával, Jézus vérének becsmérlésével, és durva obszcén beszéddel. Feltehetően fogalmuk sem volt arról, hogy egy volt utcai verekedővel állnak szemben, aki bizony minden elképzelhető káromkodást hallott már. Még csak meg sem rökönyödtem. A lány mindezt angolul mondta, holott napokkal később csak tolmács segítségével tudtam beszélgetni vele, mivel egy szót sem tudott angolul. Leültettem a padra én pedig odahúztam egy széket magamnak és leültem vele szemben. Clarita – szóltam hozzá – azért jöttem, hogy megszabadítsalak téged ezektől a démonoktól Jézus Krisztusnak, Isten fiának a nevében. A lány hirtelen dührohamot kapott: – Nem, nem, megölnek! –sikoltozta. Megragadtam a fejét két oldalt. Nem tudtam, hogy ha egy férfi érinti meg,a szörnyeteg azonnal elkezdi harapdálni. Ápolónőknek kellett foglalkozni vele, mert férfi érintésére azonnal jöttek a harapások. Amikor rátettem a kezemet a fejére, a démon beleharapott hátul a nyakába. Mélyen belevájta az agyarait, és vér serkent ki. Szörnyű jelenet volt. A lány elájult, teste merev lett, és eszméletlen állapotba került. Előzőleg már történt ilyen, amikor az orvosok megpróbáltak beszélni vele, és ezzel a végletekig megdöbbentette őket. A főorvos megszólalt: – Most abba kell hagynunk. Amikor elveszti az eszméletét, 3-4 órán keresztül fekszik így. Addigra már nagyon mérges lettem és azt mondtam: Nem fogjuk abbahagyni! Felemeltem a lány állát és rá kiálltottam: Térj azonnal magadhoz! Hirtelen felébredt: de a démon úgy dühöngött benne, mint egy oroszlán. Az orvosok csak néztek egymásra, és azt mondogatták:
– – Nekünk több órába tellett magához téríteni. Hogy csinálta ez az ember, hogy fél perc alatt felébredt? Ez természetfölötti harc volt, nem természetes gyógymód. Eleget tapasztaltam ahhoz, hogy kiismerjem az ördög taktikáját. Mindkét kezemmel a lány fejét tartottam és azt kiáltottam. Gyere ki belőle, pokol gonosz szelleme. Gyere ki belőle a Jézus nevében. Erre újra dühöngeni kezdett. Könnyek csurogtak végig az arcán és könyörögte, hogy hagyjam békén. azután megmutatta nekem a szörnyű harapásnyomokat a karján és nyakán, ahol azokban a percekben harapták meg. Mély fognyomokat láttam: olyan súlyosak voltak, hogy egyes helyeken a vékonyabb erek teljesen átszakadtak a bőre alatt. Azonban ahelyett hogy menekülhetnékem támadt volna, még harciasabban vetettem bele magam életem legnagyobb küzdelmébe. Soha nem volt még ilyesmivel dolgom. A démonok káromolták Istent, én meg csak parancsoltam nekik, hogy menjenek el, és megvallottam, hogy Isten szent. Amikor Jézus vérét becsmérelték megdorgáltam őket, emlékeztetve arra, hogy ő az Úr minden gonosz erő felett is, és hogy az Ő vére szent. A lehető legdurvább módon szidalmaztak, és kijelentették, hogy nem áll szándékukba elhagyni a lányt. Úgy tűnt a sötétség erői is rájöttek, hogy halálos küzdelemről van szó. Ez a harc nem egyszerűen Clarita Villanueváért folyt. A sajtó ott tátotta a száját a hátam mögött én pedig tisztában voltam vele, hogy a harc Maniláért, sőt a Fülöp-szigetekért zajlik. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy Jézusé a győzelem. Végre úgy tűnt, hogy a lány megszabadult. A démonok nem beszéltek többé velem, és a lányt sem harapdálták már. Sokan a körben álló közül már azt hitték, hogy megszabadult, de a bensőmben éreztem, hogy a java még hátravan. Már majdnem dél volt, én úsztam az izzadságban, és ki voltam merülve. Körbepillantottam: sokan a könnyeikkel küszködtek. Megindította őket ez a csata. Azt mondtam dr Larának, hogy fáradt vagyok, és szeretnék hazamenni imádkozni és böjtölni, de másnap újra eljövök. Beleegyezett.
– Látogatásom természetesen a nap eseménye lett. A The Daily Mirror főcíme másnap így hangzott: A lény kifogott a protestáns pásztoron
– Részlet a cikkből: „Tegnap délelőtt a „Lény” és a protestáns prédikátor dr Lester F. Sumrall kemény küzdelmet folytattak a női börtönrészleg kápolnájában…
– A Nap hátralévő részét az Urral valóközösségben töltöttem. Csodálatos volt. Éreztem, hogy Isten ereje betölt, és buzdít hogyne féljek. aznap este meglátogatott Arthur Ahlberg és Robert McAlister, mindketten pünkösdi misszionáriusok, és felajánlották, hogy másnap velem jönnek a börtönbe és segítenek abban, hogy a tömeg ne zavarhasson minket ima közben. Hálás voltam a támogatásukért. Másnap reggel nem mentem be az építészért. Már nem volt szükség rá, és úgysem tudta miről is van szó valójában. Bilibidben a börtön vezetője azzal fogadott bennünket, hogy Claritát aznap éjjel nem harapták meg. Tudtam azonban, hogy még nem szabadult meg teljesen. Ez rögtön nyilvánvalóvá vált, amikor a démonok megláttak. A lányon keresztül így ordítoztak velem: Menj innen! Takarodj!
– Nem megyek el, ti fogtok elmenni! Ez a lány ma megszabadul!
– Azután megkértem minden jelenlevőt,hogy térdeljenek le,még a sajtó képviselőit is. Legalább annyian voltunk aznap is, mint előző nap, ha nem többen. Lelkésztársaim pedig odaálltak közénk és a tömeg közé.
– Figyelmeztettem a szemlélődőket, hogy ne gúnyolódjanak, és ne nevetgéljenek, mert amikor a démonok kijönnek Claritából könnyen lehet, hogy másik áldozatot keresnek maguknak. Orvosok rendőrtisztek, börtönőrök és professzorok mind ott térdeltek, míg én imádkoztam. A harc újból elkezdődött.. A démonok rájöttek, hogy ez az utolsó esélyük. Átkozódtak, szorongatták áldozatukat, de a második imával és böjttel töltött nap meghozta a gyümölcsét. Végre éreztem, hogy enged a nyomás elmentek. Clarita megnyugodott a démonikus pillantás eltűnt a szeméből, mosolygott.
–
Olaj+Víz=avagy az utolsó idők
2009 augusztus 13. | Szerző: ildiko0610
Szervusztok!
Legnagyobb örömömre Cassy reagált a múltkori blogbejegyzésemre.. Örülök hogy jelentkeztél, és szeretnék veled megosztani egy történetet, amely a pár sorod olvasása közben jött fel bennem.
Olaj+víz = avagy az utolsó idők keresztény hívői
Teljesen őszinte leszek: ezt a szemléltető példát egy testvérem mondta el egyszer útban Budapest felé egy karitatív osztásról hazafelé jövet. Odafelé az autónknak egy kis műszaki problémája volt: olajat kellett a motorba önteni, mert a műszer jelezte annak hiányát. Ez volt az apropója Robi Szent Szellemtől ihletett szemléltető előadásának.
Robi később elmondta, hogy ezt sok-sok tanítás végighallgatása, azon való elmélkedés után hozta fel benne az Úr, ott és akkor mondta ezt el másnak. Szerencsésnek érzem magam, hogy akkor ott lehettem, hallhattam.
Tehát most leírom (bár korántsem biztos, hogy olyan tökéletesre sikerül majd papíron visszaadni)
A motorolajból egy pár cseppet egy ásványvízzel félig telt flakon tetejére öntött és elmondta:
Ez a víz a kereszténység, az olaj rajta a Szent Szellem kenete. Nézzétek. A különálló olajcseppecskék, ahogy közelednek egymáshoz, összeugranak, egymásba kapaszkodnak. Ez nagyszerű, Isten azt mutatta meg nekem, hogy ennek az utolsó időben nagyon nagy jelentősége lesz. Gondoljatok a Bibliára.
Jézus 40 napot böjtölt, majd utána Szent Szellemmel telve tudott csodákat tenni, gyógyítani, démonokat űzni, sőt járni a vízen. A kenet az olaj ezt tudjuk az írásokból fenntartotta a vízen. Jusson eszetekbe, ha olajtartályok vízbejutásáról hallotok a hírekben: az olajcseppek összekapaszkodnak, összeszednek, kihalásznak mindent, megakad rajtuk minden: állat, szennyeződés. Az olaj erősebb, mint a háló. Jézus azt mondta: az utolsó időben halászni fogtok. Ez csak úgy lehetséges, ha összeadódnak az olajcseppecskék.. A te keneted, az én kenetem, mindannyiunk kenete. Egységben leszünk erősek, ha összekapaszkodunk akkor tudunk nemcsak horgászni a világból, a gyengébbeket is így tudjuk fenntartani. Fontos az egység, az összekapaszkodás.
Emlékeztek a szakadásra? Isten ezt is megmutatta nekem.. Ha az olaj összekapaszkodik, összeáll a víz tetején, akkor igen erős. Így van ez Isten népével is: a Szent Szellem kenete tesz bennünket, az egyházat erőssé. Ha viszont egy pici mosószert öntünk belé, akkor a mosószer szétzavarja az összekapaszkodott olajcseppeket, egy kis zavart okoz köztük.. De ez időleges. Egy kis idő múlva a mosószer, mint a salak leül a víz aljára, mint a szemét, mintha ott se lett volna, az olajcseppek újra elkezdenek egymásba kapaszkodni. Kedves Cassy… Nagyon sajnálom, ha részese, szenvedője voltál a szakadásnak. Tudod, tudnod kell, hogy ez nem Istentől volt.. Tapasztalhatod, tapasztalhattad a mindennapjaidban, hogy a szakadás következtében olyan régi keresztények is kiestek a kegyelemből, akik már régóta az Úrban voltak, az emberi érzések, sértődések, ítélkezések eltávolították először az egyháztól, később szép lassan Isten Igéjétől őket.. A házunkban is van egy lány.. Kiszakadt.. Először még azt mondta: szereti Istent, egyedül is meg tud állni, nincs szüksége ehhez egyházra. Ma már szomorúan látom, hogy bűnös, parázna kapcsolatban él, saját ideológiát gyártott: Isten nem olyan, mint ahogy a gyüliben hirdetik, ő megbocsát, ő jóságos.. Hogy Isten jó ez igaz, de a bűnt nem szenvedheti. Mikor a világ bűne a fián volt, még a fiának se kegyelmezett, elfordult tőle, mint tudjuk ezért mondta Jézus: Atyám, miért hagytál el engem. A bűnnel Isten nem vállal közösséget. És sajnos, ahogy Robi a szemléltető példában elmondta: a salak, a mosószer leül “alulra” így Isten kenete már nem száll az ilyen “leült” hívőkre, enélkül pedig tudjuk: vallásosak lehetünk, de hívők nem. Nagyon fontos értsétek meg, hogy az olajcseppek kapaszkodjanak, illeszkedjenek egymáshoz. Hogy az utolsó időkben ne legyenek „mosószerek” széthúzó-szétromboló erők.. Isten hatalmas, a salakanyag az oda nem való dolgok a mélységben végzik, mint ahogy a szakadást okozók is azóta eltűntek a süllyesztőben, sehol sincsenek már. A kenetnek, az olajnak semmi sem állhat útjában. Fontos, hogy mivel az időknek nagyon a végén vagyunk összekapaszkodjunk, legyünk tele olajjal, hogy ne csak magunkat tudjuk megtartani, hanem a környezetünket is „behalásszuk” Isten országába.
Michael W. Smith koncert
2009 június 9. | Szerző: ildiko0610
Szervusztok!
Ma igen jó napom volt Isten kegyelméből. Reggel frissen ébredtem, különös kenetével a Szent Szellemnek. Épp befejeztem az imádkozást mikor megszólalt a telefonom. Egyik gyülis tesónő (Erika) akivel együtt szolgálunk hívott, hogy találkozhatnánk-e ma, ugyanis hozott nekem a telkükről cseresznyét. Már írtam, hogy különösen jó a testvéri kapcsolat mindenkivel abban a szolgálatban ahol részt veszek, hárman közbenjárunk nemcsak a saját családunkért, hanem egymásért, egymás családjáért is. Épp pár napja kezdtük el Erikával és Helénnel esténként egy adott időben a nyelveken való imádkozást, közbenjárást a családi áttörésekért. Ezt a pár mondatot csak azért szúrtam be, hogy látható legyen: a szeretet közöttünk valóságos, ahogy az Ige mondja, mi is hordozzuk egymás terheit is, a szeretet nem önző. Szóval elmentem, találkoztunk. Nagyon jó, és épületes beszélgetés lett belőle, a Szent Szellem egy jó pár dolgot, megoldást felhozott, dicsőség érte! Hazajöttem, megfőztem majd hazajöttek a gyerekek. Ettünk és már készülődtünk is a Michael W. Smith koncertre. Nagyon jó volt!! Hálás vagyok Istennek hogy ott lehettem. Michael imádkozott a megjelentekért, előre tartott kézzel áldást mondott azokra akik eljöttek és Magyarországért is.
A Pokol kapujában
2011 május 29. | Szerző: ildiko0610
Designed by:
A Pokol kapujában
A hetvenes években a Szovjetunió területén, Szibériában egy nemzetközi geológusokból álló csoport, fúrásokat végzett a földkéregben. Mivel arrafelé már találtak olajmezőket, ezért céljuk egy felhasználható ásványkincs, olaj, vagy földgáz felfedezése volt.
Azokban az időkben az a szovjet elmélet uralkodott, miszerint minden területen le kell győzni a nyugatot. A kommunizmus erős, és ezt meg kell mutatni a világnak.
A Kola-félszigeten, ami ma is Oroszország része, sikerült egy tizenkét kilométernél is mélyebb fúrást végrehajtani. A dr. Dimitrij Azzakov és norvég kollégája, Barn J. Nummendahl által vezetett fúrócsoport célja, egy tizennégy kilométeres mélység elérése volt, ám a kilencedik kilométerénél a fúrófej erős kőzetrétegbe ütközött. A fúrófej órákon át küzdött a mélységben úgy, hogy közben a fúrószár, és az egész fúrótorony folyamatosan remegett. Aztán hirtelen abbamaradt a remegés és a fúrófej felgyorsult. Arra a következtetésre jutottak, hogy talán egy üregbe fúrtak bele.
Ilyenkor bevett eljárás, hogy kihúzzák a fúrófejet, lebocsátanak az üregbe egy speciális mikrofont, majd annak segítségével, lehallgatják a földalatti mozgásokat. Legnagyobb megdöbbenésükre nem a szokásos lassú, elnyújtott zajokat hallották, mely a földrétegek egymásra ható nyomásából fakad, hanem jól érzékelhetően emberi sikolyok hangjait, melyekről felvételeket is készítettek:
http://www.youtube.com/watch?v=8iPIXq_jGMQ
Jól kivehető az emberi fül számára is, hogy férfiak, és nők sokasága sikoltozik. A felvétel végig visszhangos, ami nem annak köszönhető, hogy az 1977-es technika ennyire torzított volna, hanem valószínűleg az üreg falairól visszaverődő valódi visszhangok miatt.
http://www.youtube.com/watch?v=R_wwLd9Rk3k&feature=related
Aki csak meghallgatta a geológusok közül, mind mély megdöbbenéssel és tanácstalansággal viszonyult a felvételhez. Izgalom uralkodott el a táboron. Mindenki hallhatta a hangokat, és sokan ki is mondták véleményüket, hogy szerintük olyan ez, mintha pokolban kínlódó emberek tömegének hangját hallanák a felvételen. Ám a döbbenet még csak ezután érte el a tetőfokát.
Azon az éjjelen a furatból, hirtelen támadt nagy nyomással, füst tört fel a magasba. Pár másodpercig tartott a jelenség, amikor a füstből egy denevérszárnnyal rendelkező, többméteres lény csapott a táborra. Körözött a megzavarodott emberek felett, és szemmel láthatóan élvezte, mennyire félnek tőle. Aztán elrepült az éjszakába.
Dr. Azzakov a következőket mondta az esetről:
„Mint kommunista, nem hiszek a Mennyben vagy a Bibliában, de mint tudós, most már hiszek a Pokolban. Mondanom sem kell, mennyire meg voltunk döbbenve a felfedezéstől, de tudjuk mit láttunk, és hallottunk. Meg vagyunk győződve arról, hogy a Pokol kapuján fúrtunk át. A fúró hirtelen vadul forogni kezdett, jelezvén, hogy üregbe jutott. Az érzékelők szerint pedig drasztikusan megnőtt a hőmérséklet, meghaladta az ezer fokot.”
A társaság nagy része azonnal istenhívő lett, köztük dr. Azzakov is, akinek az esetről jó ideig hallgatnia kellett a Szovjetunión belül. A hazaküldött nemzetközi geológuscsoport azonban szabadon beszélhetett a szibériai élményről. Bár azóta nagyon sok év telt el, a mai napig történnek olyan események, melyek megerősítik a szibériai eset hitelességét.
Ilyen történet például Jacques Cousteau – világhírű francia felfedező, tengerbiológus, kutató – esetében is előfordult. Egy alkalommal, egyik embere meglepő élményben részesült búvárkodás közben. A Karib-tengeren voltak épp, és emberének az volt a feladata, hogy egy felderítetlen, tengerfenék alatti barlangrendszerbe merüljön le. A férfi ezt meg is tette, de röviddel azután, hogy alábukott, máris megrántotta a mentőzsinórt, hogy húzzák fel.
A fedélzetre jutva, olyan pánikhatás alá került, mely miatt sokáig alig tudott megszólalni. Amikor végre erőt vett magán, elmondta, hogy odalent a mélyben, tisztán kivehető emberi sikolyokat hallott, és olyan rettegés tört rá, hogy azonnal menekülni akart. Ez az eset ott és akkor történt, ahol Cousteau kapitány híres kijelentése elhangzott, vagyis az, hogy amit ő ott látott a mélységben, arra még nincs felkészülve a világ.
A múlt század diktátora, Adolf Hitler szintén nagy érdeklődést mutatott a Föld belseje iránt, állítólag megszállottan hitt abban, hogy bolygónk belül üreges, és benne élőlények lakoznak. Sőt megszállottan hitt abban az elméletben is, hogy a Föld nem más, mint egy gömbben elhelyezkedő felület, a gömbön kívül pedig nem létezik semmi. A gömb középpontjában van a Nap, annak sugarait veri vissza a gömb homorú belseje. A Hold sem más, mint csak egy visszaverődés, és a csillagok is csak visszaverődnek a gömb belső felületéről. 1942 áprilisában, a háború tetőfokán dr. Heinz Fischer vezetésével elindult egy titkos expedíció a balti-tengeri Rugen szigetére. Fischer doktor szakértője volt a vörösön inneni sugárzásnak, és expedíciója keretében több napra egy érzékeny fényképezőgépet 45 fokos szögben állított fel, amelyben infravörös sugarakra érzékeny filmet helyezett el, hogy a Föld homorú égboltjának visszaverődésében észlelje az angol flotta mozgását.
A keresztény vallás hívői számára nem kérdéses a mennyország és a pokol létezése. A túlvilági paradicsom létezésének a bizonyítása lehetetlen, de a pokolról a hívő emberek úgy tartják, hogy az valahol „lent” van, tehát valahol a föld mélyében. Ezt igyekszik alátámasztani egy Dimitrij Azzakov nevű orosz, és egy Barn J. Nummendahl nevű norvég geológus. Felfedezésüket egy finn ismeretterjesztő magazin tette közzé. A cikk szerint az orosz és a norvég geológusok több mint 14 kilométer mély lyukat fúrtak Szibéria földjébe, és odalentről emberi kiáltásokat hallottak. A Föld legmélyebbre lenyúló üregéből fájdalom és őrület hangjai csaptak fel, és a két geológus megrettent, hogy kísérletükkel szabadjára engedték a gonosz erőit.
Dr. Azzakov, a fúrás vezetője az Ammenusastia című finn lapnak kijelentette, hogy a tények, amelyekre rábukkant, olyannyira megdöbbentőek, hogy el sem meri képzelni, mi lehet odalent. „Kezdetben minden rendben volt a fúrással – mondta az orosz geológus–, majd 14,4 kilométeres mélységben a fúrószár erősen remegni kezdett, amire az az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy a fúró vége egy nagy kiterjedésű üregbe ért. Ebben a barlangban a hőmérséklet elképesztően magas lehetett, számításaik szerint elérte az 1000 fokot.”
Ez az adat semmiképpen sem egyezett azzal, amit feltételeztek. Odalent szó szerint a pokol lángjainak kellett égniük. A geológusok ekkor abbahagyták a fúrást, és a norvég társkutató, geológus szakember javaslatára másfajta vizsgálatok kezdődtek. Ezek egyike az volt, hogy egy mikrofont engedtek le, amellyel azt akarták kideríteni, milyen földmozgások és lemezaktivitás figyelhető meg a mélyben. A mikrofonok azonban valami különlegeset is észleltek, amit nem lehetett másképpen leírni, mint ezernyi ember fájdalomüvöltését.
”Ez a legutolsó felfedezésünk annyira megrázó volt – folytatta az orosz tudós –, hogy azonnal felfüggesztettünk minden további kutatást. Amikor érzékeny mikrofonjainkkal talajmozgásokat akartunk felvenni, egy különös, magas frekvenciájú hangot észleltünk. Először azt hittük, hogy műszereink hibás működéséből ered, de később a hanganalízis kimutatta, hogy egyáltalán nem erről van szó. A letisztított és a különféle zajoktól megszűrt felvételen emberek fájdalmas kiáltásai és sikolyai hallatszottak. Nem mondok számokat, hogy hányan lehettek, de több ezer, ha nem millió emberi hang keveredett egymással.”
Erről az eseményről egy norvég lap is beszámolt, itt dr. Barn Nummendahl közölte észrevételeit. Ő az Asker című lap munkatársának kijelentette, hogy őket – őt és orosz kollégáját – elhallgattatták. De ő még mindig retteg az életéért, mert megszegte a titoktartási parancsot. Nem is mer visszamenni Oroszországba, mert azonnal börtönbe vetnék. Szerinte a fúrást felső parancsra hagyták abba, és a külföldi szakembereket azonnal menesztették, két napon belül el kellett hagyniuk az ország területét. Meg is fenyegették őket, ha bárkinek elárulják a fúrás eredményét, végezni fognak velük.
Habár Oroszország a Szovjetunió szétesése után drámai változásokon ment keresztül, sok területen még megmaradtak a múlt felfogásai. Bár a norvég vagy az orosz szakember a mai napig sem érti, miért tiltották meg nekik a felfedezés közzétételét.
”Másnap felkeresett bennünket egy tisztviselő a minisztériumból, és megváltoztatva a korábbi fenyegetést jelentős pénzösszeget ajánlott fel a hallgatás fejében. Amint hazaértem Norvégiába, a teljes összeget – a norvég geológus nem árulta el, mekkora volt, de nem cáfolta meg az újságírót sem, akinek a feltételezése szerint hatszámjegyű dollárösszeg volt – jótékonysági célokra adományoztam.”
Dr. Nummendahl szerint az oroszokat igazából nem a föld mélyéből előtörő hangok izgatták, hanem valami ennél is sokkal rémisztőbb esemény, ami a következő éjszaka játszódott le.
„A felfedezés éjszakáján, amikor mindannyian azt találgattuk, mit is fedeztünk fel, egy hatalmas, fényes gázfelhő tört elő a lyukból, és felvette egy ember arcát. Ebben a gázfelhőben felbukkant egy szárnyas, izzó alak is, és az égen kirajzolódva a következő szó volt olvasható: <Győztem!>”
A táborban leírhatatlan lett a káosz. Egész hajnalban mentőautók szirénáztak, és az orvosok olyan nyugtatót adtak be a munkásoknak, amely állítólag törli a rövid távú emlékezetet, és a sokkos állapotú betegek kezelésére szokták használni.
Más újságírók megkíséreltek utánajárni a finn és a norvég lapok híradásainak. Sikerült is kapcsolatba lépniük a norvég geológussal, aki meghatározta, hol történt a fúrás. Az újságírók helyszíni vizsgálatai azonban nem jártak sikerrel, mert az a terület Szibériában a külföldi kutatók számára tiltott zóna, annyit azonban mégis sikerült kideríteni, hogy a megjelölt területen létezik egy elzárt katonai objektum, amelyen csak egy építmény van, egy vastag betonból épített platform.
Világvége Magazin, V.V.M. MAGAZIN, Hungary
Oldal ajánlása emailben
X