Szeptemberi szívmelengető történet

2010 szeptember 14. | Szerző: ildiko0610

 Szervusztok!

Jó régen nem írtam. Rengeteg munka van – dicsőség Istennek – rengeteg emberrel tudok beszélni az Úrról és azt látom a hétköznapokban, hogy egyre több ember nyílik meg, egyre több ember nyitottabb az Igazságra. Ami nagyon jó, hiszen a Szent Szellem bizonyságot tesz a szellemünkben, hogy közel van Jézus Krisztus visszajövetele és rendkívül fontos, hogy az emberek ne elvesszenek, hanem megmeneküljenek az elkövetkezendő ítélettől. 

Nagy örömömre szolgál, ahogy látom – hogy bár nem vagytok nagy kommentelők – de rendkívül sokan olvassátok a blogomat. Szeretnék megosztani veletek egy szívmelengető történetet, amely a legutóbbi bejegyzésben idézett Bonnke evangélista önéletrajzi könyvéből való több más történettel egyetemben.

“Tudatában vagyok annak, hogy
ahogy az emberek olvassák ezt a történetet olyan milliókról, akikre hatással
van az evangélium, a gondolkodásuk rövidre zár. A számok túl elvontak. Egyesek
számára kevésbé igazi lesz, mert olyan lelkeket írok le, akik Afrikában jönnek
Krisztushoz. Fekete arcú fekete emberek nagy tömegei ők. És a modern élet
nagyobb rendszerében sok ember számára ezek az emberek egyszerűen nem
számítanak annyit, mint a fehér emberek, akik egy nyugati társadalomban élnek.
De akik így gondolkodnak, nagyon tévednek. Ezért adta nekem Isten David Attah
történetét. Ő egy volt abból a 11 millióból, akik részt vettek a 2002-es
evangelizálási hadjáratokban. Egyetlen történet, amely demonstrálja, hogy e
drága lelkek mindegyikének nagy jelentőségű története van, amit el kellene mondani.

 

DAVID ATTAH muzulmán otthonban
nőtt fel Nigériában. Átlagos magasságú, jól ápolt testalkatú volt, és érzékeny
és kellemes arca volt. Rövidlátás miatt fémkeretes szemüveget viselt, amitől
finom intelligenciájú férfi benyomását keltette.

Belül azonban sok év óta fájdalmat
hordozott. Egyetlen gyermek volt, édesanyja meghalt, amikor még kisfiú volt.
Soha nem kellett az ő hideg és kemény apjának. Barátja alig volt. De már nem
tudta tovább elviselni. Egy nap, mint egy fiatal férfi, egyszerűen elhatározta,
hogy elveszíti a magányosságát. Makurdiba költözött, egy házba egy
diákcsoporttal, és beiratkozott a Nigériai Állami Egyetem helyi tagozatára,
kommunikációs szakra. Mosolyt öltött az arcára, és melegen üdvözölt mindenkit,
akivel csak találkozott. Nemsokára el is érte a célját. Barátok vették körül.
Elveszítette a magányosságát.

Közel négyévnyi szorgalmas
tanulás következett. Múltjának fájdalmát eltemette, ahogy élvezte a baráti
társaságot, amiért sóvárgott. Amikor diáktársai bajban voltak, ő ott volt, hogy
meghallgassa őket és törődjön velük. Amikor pénzügyi gondjuk volt, belenyúlt a
saját zsebébe és kölcsönadott. Volt, amit sosem fizettek vissza. Néha a kölcsönt
átalakította ajándékká. Dávid egy megmentő lett. Ilyen tulajdonságok mellett népszerű
lett. A diákok, a fakultás, sőt még a karbantartó személyzet is – mindenki
szerette Dávid Attahot.

Egy evangélista érkezett a
városba. Dávidot meghívta egy Jónás nevű keresztény diák, hogy vegyen részt az
összejöveteleken. Dávid mindig is hitt Istenben. Számára a nagy kérdés ez volt:
„Milyen Isten Ő?” Az ő muzulmán családja azt tanította neki, hogy Allah
abszolút szuverén, ő mindent eltervez, mielőtt megtörténik. A legjobb, amit
bárki tehet az, hogy elfogadja a sorsát: „Allah akarja azt.” De Dávidnak az
lett a sorsa, hogy magányos fiú legyen, és ő elutasította ezt a fájdalmas
sorsot. Kész volt arra, hogy elfogadjon egy keresztény Istent, aki azt mondja:
„Újra kell születned.” Szerette a keresztény nyelvezetet, ami az újjászületésről,
az újrakezdésről és a második esélyről szólt.

Ezzel ellentétben mindaz a nyers
muzulmán hit, amit útközben felszedett, úgy tűnt, hogy az ő földi atyjának
személyiségére illett: szeretet nélküli, merev, nem-törődő. Ugyanaz az atya,
aki elutasította őt. Az evangelizációs prédikáció a szeretet Istenét mutatta
be, aki meghalt a világ bűneiért. Jézus a szeretet mennyei Atyját mutatta meg,
aki elküldte az Ő Fiát, hogy meghaljon a világért. A választás világosnak tűnt.
Dávid felemelte a kezét, és elismételte a megtérő imát, megragadta Krisztust,
mint Megváltóját. Most már úgy érezte, hogy az ő új élete a barátokkal és a
barátsággal örökké fog tartani Isten családjában.

Hamarosan azután beütött a
tragédia. Ahogy ment az iskolába, egy nő gyorsan hajtott át egy
útkereszteződésen az egyetem területe mellett, és elütötte Dávidot. Megérkezett
a rendőrség. A nőt letartóztatták, és azzal vádolták, hogy ittasan vezetett. Dávidot
mentő vitte el. Semmiről nem tudott. Napokon át eszméletlen volt, súlyos
fejsérülésekkel, törött csontokkal és belső vérzéssel.

Amikor újra kinyitotta szemét,
egy kórházi teremben volt. Hallotta, hogy egy ismerős hang azt mondja: „Két
napig eszméletlen voltál.” Homályosan látta, hogy karjai és lábai gipszbe vannak
téve. Feje lüktetett, és kötszerbe volt pólyázva. Küszködött, hogy eszébe
jusson, mi is történt vele.

Tanórára ment gyalog. Hirtelen
mindenki rohant, hogy elmeneküljön egy gyorshajtó autó elől, de valaki elzárta
az útját. Visszaemlékezett, hogy mintha a testén kívül lett volna, egy hátborzongató,
csendes vákuumban. Látta, hogy fémkeretes szemüvege felrepül a kékségbe, látta,
hogy a teste bukfencezik, mint egy lassított felvételen, aztán hallotta a
visszataszító puffanást, ahogy az autó elütötte. Elméjében az idő nem volt
szinkronban. Olyan dolgok, amiknek először kellett volna történniük, azután
történtek, és olyan dolgok történtek azután, amiknek először kellett volna
történniük. Volt egy fényvillanás, és aztán minden egy 48 óráig tartó
sötétségbe merült.

És most itt volt egy kórházi
teremben. Jónás alakját érzékelte az ágya mellett. Jónás ismerős hangja volt
az, amit hallott, amikor felébredt. Szobatársak voltak, és a tervek szerint
együtt végeztek volna. Pár hét múlva kezdődnének a záróvizsgák. De sérüléseinek
mértékéből Dávid tudta, hogy nem fog időben felgyógyulni, hogy barátaival
együtt végezze el az iskolát. Álma, hogy kommunikációs karrierbe kezd, óriási
hátrányt szenvedett. Hogyan választhatta ki Isten ezt az időpontot, hogy ilyen
gonosz sorsot rendeljen el számára? Talán, végül is, Allah az Isten.

Becsukta szemét. Szívének minden
dobbanása pulzáló fájdalmat küldött szemhéján keresztül. Olyan volt, mintha egy
vasüllőt ejtettek volna a mellkasára. Minden lélegzetvétel szenvedés volt, és
fájdalomnyilakat lőtt ki a bordáin át. Csak aludni akart. De azt mondta
magában, hogy hajnali háromkor fel kell ébrednie, hogy imádkozhasson. Az volt a
mágikus óra. Gyermekkora homályából visszaemlékezett a hitvallásra: Hiszünk
abban, amit az Ő Küldöttje mondott nekünk, hogy Ő leereszkedik a közeli égbe
minden éjszaka utolsó harmada előtt, és azt mondja: „Ki imádkozik Hozzám és Én meg fogom válaszolni az imáját? Ki kér Engem
és Én meg fogom neki adni?” (Idézet ebből a
könyvből: A Muzulmán Hite, A Mi Hitvallásunk, Anima Network, 1997, 6. oldal).
Ahogy összezúzott teste megadta magát az álomnak, Dávid azon tűnődött, miért
kér Allah kérdéseket hajnali háromkor? Miért nem válaszokat ad?

Amikor újra felébredt, már
magasan járt a nap. Elszalasztotta az esélyét, hogy imádkozzon. Egy ápolónő
ellenőrizte életfunkcióinak jeleit. Elhatározta, hogy megkérdezi tőle, milyen
súlyosak a sérülései, de ahogy megpróbálta megformálni a szavakat, sem mozgás,
sem hang nem jött ki a szájából. Már kifejlesztette azt a készséget, hogy
kedvességet és hálát fejezzen ki a körülötte lévők felé, amely viszonzásul
buzgóvá tette őket, hogy segítsenek neki. De a szavak a fejében nem tudták
mozgásba hozni a nyelvét. Olyan volt, mintha a kapcsolatot elvágták volna.

Azt gondolta, talán a fején lévő
kötés túl szoros az állkapcsánál, és korlátozza a beszédben. De karjait
visszatartotta a gipszkötés, és így nem tudta meglazítani. Ismét megfeszítette
erejét, hogy beszéljen az ápolónővel. Hagyjuk a beszédet – megpróbált kiadni egy
hangot, egy nyöszörgést, egy nyögést, de semmi nem történt. Az ápolónő
együttérzéssel nézett rá, és kiment a szobából. Kezdte magát furcsán
szétkapcsoltnak érezni. Futótűzként söpört át elméjén a félelem.

Az ágy melletti asztalkán meglátta
a Bibliát. Bizonyára Jónás hagyta ott számára. Látványa eszébe juttatta, hogy
Allahhal ellentétben a Biblia Istene mindig kész meghallgatni az imákat, a nap
huszonnégy órájában. Nem kell hajnali háromkor felébrednie, hogy hatással
legyen Rá áhítatával. Talán, végül is, imádkoznia kellene a mennyei Atyjához,
Jézus nevében imádkozva. De mit imádkozzon? Imádkozzon védelemért sérülés vagy
balesetek ellen? Ez már egy kicsit késő. Imádkozzon gyógyulásért? Majd később
gondolkodik az imáról.  Jelenleg a hite
épp úgy össze volt zúzva, mint a teste.

A következő hónapokban
elkezdődött a gyógykezelés kemény munkája. Ez alatt az idő alatt a Makurdi Általános
Kórház idegsebésze megvizsgálta Dávid beszédét. Feltárta, hogy Dávidnak még
mindig csodálatos nyelvkészsége van, és képes írni. De Dávid teljesen
elveszítette azt a képességét, hogy kiejtessen a szájával egyetlen árva szót –
akárcsak suttogva is. Az orvos utánanézett az orvosi szakfolyóiratokban. Azzal
tért vissza Dávidhoz, hogy ez egy jól dokumentált rendellenesség, ami
fejsérülésből ered. Úgy hívják: aphasia.
(Afázia = beszédképtelenség, megnémulás) Az
afáziának sok különböző típusa van, de Dávidé világosan le volt írva a
szakirodalomban.

A rehabilitáció heteiben, amik következtek,
Dávid visszanyerte jobb kézfejének használatát. Gondolatait a jegyzettömbje
segítségével kommunikálta. Az orvosok és a személyzet a kórházban megszerették
okos és érzékeny betegüket. Különleges erőfeszítéseket tettek, hogy bátorítsák.
Azt mondták neki, hogy egy nap visszatérhet beszédkészsége éppen olyan
rejtélyesen, mint ahogy elment. Azonban Dávid nehéznek találta egy ilyen remény
elviselését. Számára ez kiagyalt vágyálomnak tűnt. Világos testi diagnózist és
igazi gyógykezelést akart. Máskülönben inkább nem hallgat meg ilyen jóindulatú
hazugságokat.

Időközben a kórházi számlák elég
valóságosak voltak. Minden elképzelhetőt meghaladtak. Semmit nem adtak ingyen a
Makurdi Kórházban. A fájdalomcsillapítók, a vérhígítók naponta 250 nairába
kerültek, és abban még nem volt benne a szoba és az ellátás, valamint az orvosi
vizsgálat.  (A
naira Nigéria hivatalos pénzneme.) Pár héten belül elfogyott a pénze.
Kezdett mélyre süllyedni az adósságba.

A kórház megkövetelte, hogy a
betegek fizessenek az ételért. Többé már nem engedhette meg magának, hogy
megvegye. Hogy lelassítsa tartozásai növekvő áradatát, elkezdte betegtársai
hulladékait és ételmaradékait keresni. Az emberek annyira kedvelték, hogy
valójában visszatartottak ételt a számára. Sikerült egy ideig elboldogulnia a
jótékonykodás ilyen megnyilvánulásán.

Ezalatt egyetemi évfolyamtársai
lediplomáztak. Elfoglalta őket az új élet és a karrier keresése. A baleset után
az első napokban Jónás és más diákbarátok meg-meglátogatták. De miután órákat
töltöttek a betegágyánál, türelmetlenek lettek. Az a Dávid, akit ők ismertek,
gyors észjárású volt és ragyogó társalgással teli. Most pedig minden válaszát
le kellett írnia, és úgy tűnt, elvesztette a képességét, hogy érzelmileg
felépüljön. A társalgás kemény munka lett. Frusztráltságában Jónás azzal
vádolta, hogy csak tetteti a némaságot.

„Miért nem teszed egyszerűen túl
rajta magadat?” – mondta, és elhagyta a szobát, hogy soha többé vissza se
jöjjön.

Dávid elhatározta, hogy eladja
tulajdontárgyait, hogy kifizesse gyógyszerszámláit. Elküldte egy barátját, hogy
hozza el a dolgait a házból, amelyen diáktársaival osztozott, de amikor a
barátja megérkezett, a szobája üres volt. Úgy tűnik, régi barátai mindent
elloptak. Talán eladták dolgait, hogy kifizessék régóta esedékes lakbérét.
Bármi is volt az ok, nem törődtek azzal, hogy megosszák vele terveiket. Soha
nem látta újra egyetemi barátait.

Ez nagyon keményen érintette. Az
új élet, amit létrehozott magának Makurdiban, barátokkal körülvéve, csak
délibáb volt. Talán az volt a sorsa, hogy magányos legyen végül is, és igazán
soha semmi nem változott. A régi dolgok nem múltak el, ahogy a Biblia mondta.
Nem lett újjá minden. (2 Kor 5: 17)
Kezdtek depressziós hangulatai lenni.

Mivel nem volt hova mennie, sem
közvetlen családja, hogy szeretettel fogadják, Dávid bennmaradt a kórházban. A
hetek hónapokká lettek. Egy nap egy országos televíziós stáb jött, és
történetet forgatott róla. A helyi idegsebész írta le esetét a közönség
számára. Az egész országban leadták, és Dávid nevét és arcát egész Nigéria
láthatta. A nyilvánosságot arra használták, hogy pénzt szerezzenek a kórház
számára. Mindezek után, szeretettel úgy emlegették: a kórházi tanács „Elnöke”. A
személyzet és a betegek úgy kezelték, mintha övé lenne a hely. De neki nem
voltak illúziói; a kórházé volt ő is, és minden penny, amit keres majd az élete
további részében. Azonkívül, ő már egyszer élvezte az ilyen hízelgést sok
barátja részéről az egyetemen. Tudta, hogy akik rajongásukat adják ma, holnap
majd cserbenhagyják.

Egy nap az idegsebész elrendelte
Dávid fejének MRI vizsgálatát. Az eredmények alapján azt javasolta, hogy
sebészileg el lehet távolítani bizonyos hegszövetet a feje hátsó részén, amely
nyomást gyakorol az agyára. Azt mondta, hogy ez a finom műtét pozitív
eredményeket hozhat számára. Nem ígért semmit, de a puszta utalás arra, hogy
visszanyerheti beszédképességét, felkeltette Dávid vágyát. Hajlandó volt bármit
kockáztatni érte. Beleegyezett a műtétbe. De hirtelen felfordult a politikai
helyzet Nigériában. Az orvos, aki egy olyan párttal állt kapcsolatban, amelyik
ellenezte az akkori vezetőt, családostól elmenekült az országból. Dávid
műtétjének minden tervét feladták.

Most már aztán elég! Dávid
elhatározta, hogy véget vet a fájdalomnak. Kihasználta, hogy szabad bejárása
volt a gyógyszertárba, és ellopott egy készlet mérget. Elkészített egy halálos
adagot magának. Ha Isten a magányosságra, adósságra, kudarcra, és némaságra
szánta, akkor ki akar lépni. Elmegy és megnézi Istent szemtől szembe, és
megkéri, hogy adja ezt a megbízást valaki másnak.

Leült és írt egy levelet.
Megköszönte a kórház személyzetének minden erőfeszítését. Világossá tette, hogy
halála saját keze által van. A levélben leírta az okokat, amiért megöli magát.
„Nem érdemes élni” – írta. „Mindig egyedül leszek. Semmi nem számít.”

A levelet a Bibliába helyezte, és
az éjjeliszekrényre tette. Aztán lefeküdt. Az volt a terve, hogy addig vár,
amíg el nem alszik a kórterem, és aztán beveszi a mérget. Senki nem fog addig
rátalálni, amíg már túl késő lesz.

E döntés ellenére, egy furcsa
békességet érzett. Az állandó nyugtalanság, amely éjjel-nappal kínozta elméjét,
egyszerűen megszűnt. Később megértette, hogy a halál szerzője, lelkének
Ellensége, együttműködik azokkal, akik elhatározzák, hogy segítik gonosz ügyét.

 

Ahogy ott feküdt, elhatározva,
hogy meghal, Valaki Másnak nagyobb és jobb tervei voltak számára. Egy gyönyörű
lány, akinek nagy és kedves szeme volt, sétált be a szobájába. Dávid azt hitte,
álmodik. A lány nem tartozott az ápoló személyzethez. Ismert mindenkit a
Makurdi Kórházban, és emlékezett volna erre a bájos teremtésre.

„Beszélhetek veled?” – kérdezte.

Hangja lágy volt és meleg. Egy
olyan biztos hangszínnel beszélt, amely magában a földben gyökerezett alatta. Ez egy angyal? – tűnődött. Szemét
meresztette a lányra.

„Tudom, hogy nem tudsz beszélni”
– mondta. „De úgy hallom, jól írsz.”

Dávid felült, és bólintott. Vett
egy jegyzettömböt, és azt írta: „Ki vagy te?”

Közel jött, és lehajolt, hogy
elolvassa jegyzetét. Megérezte parfümének finom virágillatát. Ez azzal a
gondolattal töltötte be fejét, hogy ha nincs oka, hogy önmagáért éljen, tovább
élhetne valaki másért. Különösen valaki olyanért, aki olyan bájos, mint ez a
teremtés.

„A nevem Rita. Ápolónőnek
tanulok” – mondta.

„Szóval azért küldtek, hogy
rajtam gyakorolj?” – írta.

„Nem, kíváncsi vagyok rád.
Láttalak a tévében, és el akartam jönni meglátogatni téged. Beszéltem az itteni
személyzettel. Azt mondják, depressziós vagy.” Kinyújtotta kezét, és felvette
Dávid Bibliáját. „Keresztény vagy?”

Bólintott.

„Tudtam!” – kiáltott fel. „Én is
az vagyok.” Telt és bájos volt a mosolya. Kinyitotta Dávid Bibliáját, és
meglátta a levelet, amit éppen azelőtt írt. „Elolvashatom?”

Dávid bensője ledermedt. Nem volt
biztos benne, miért is akar engedélyt adni, hogy elolvassa öngyilkossági
levelét, de önmaga egy részében akarta. Bólintott, és aztán figyelte, ahogy
arckifejezése riadttá változott.

A lány ránézett, szemöldökét
sötéten összehúzva. „Soha, soha nem szabad ezt megtenned!”- mondta. „Azt
akarom, hogy ígérd meg, hogy soha nem fogod ezt a szörnyű dolgot megtenni.”

Dávid másfelé nézett. Nem
ígérhette meg neki. Nem ígérhette meg önmagának sem. Megrázta a fejét.

A lány megsértődött, és élesen
szólt. „Te tényleg hiszel Istenben, Dávid?”

Bólintott.

„Isten adott neked életet?”

Dávid Allahra gondolt, és a
keresztény Istenre. Akármelyik eset is állt fenn, a válasz igen. Bólintott.

„Akkor nem fog megbocsátani
neked, ha saját kezeddel elveszed ezt a drága ajándékot.” Fel-alá járkált, és nézésével
átszúrta Dávidot. „Nem a te életed, hogy elvedd, Dávid. Ez az Ő élete. A
pokolba fogsz jutni, ha meggyilkolod magad. És én nem akarom, hogy a pokolba
juss.”

Dávid azon tűnődött, vajon a
pokol olyan magányos-e, mint az ő élete. Fogta a jegyzettömbjét, és ezt írta:
„Családom halott. Barátaim elárultak. Elvesztettem mindent, ami az enyém.
Tanulásom értéktelenné vált. Adósságaim nem tudom kifizetni. Egyedül vagyok, és
még Isten sem törődik velem.”

Ahogy ezt Rita elolvasta,
hallotta, hogy egy hang szólt szellemében: Ha
azt akarod, hogy megtegye ezt az ígéretet, meg kell ígérned, hogy barátja
leszel. Isten szólította őt, hogy menjen tovább mindannál, ami szándékában
állt, amikor belépett a terembe.

Rita lassan, megfontoltan
beszélt: „Isten nagyon is törődik veled, Dávid. Ő küldött ma hozzád. Ha
megígéred, hogy sohasem veszed el az életed, én megígérek neked valamit
viszonzásul.”

Dávid el sem tudta hinni, hogy
ezt mondja. Soha egyszer sem hallotta, hogy valaki ilyen bizalmas javaslatot
tett volna egy teljesen idegennek. Fogta jegyzettömbjét, és ezt írta: „Hogyan
ígérhetsz meg nekem bármit is? Nem is ismersz engem.”

„Te sem ismersz engem. Ha
megígéred, hogy nem veszed el az életed” – mondta – „akkor én is megígérem,
hogy melletted állok, akármi is legyen. A barátod leszek.”

„Senki nem ígérhet ilyet” – írta.

„Ez nem neked szóló ígéret, Dávid.
Ez egy olyan ígéret, amit Istennek teszek a szívemben. Ő segíteni fog nekem,
hogy megtartsam. De nem teszek semmilyen ígéretet olyan valakinek, aki azt
tervezi, hogy megöli magát. Értesz engem?”

A lány szavaiban Dávid azt
hallotta, amit leginkább vágyott hallani – a feltétel nélküli hűség fogadalmát.
De nem tudta elhinni, hogy ez a gyönyörű lány, sem senki más, egy ilyen
ígéretnek megfelelően fog élni. Amellett, Rita házasulandó korban volt, és sok
férfi lenne, aki feleségül akarná őt. Ha férjhez menne, a férje sohasem
tolerálna egy ilyen ígéretet, hogy egy másik férfi mellett áll.

„Ígérd meg” – mondta a lány.

Nem volt semmi vesztenivalója.
Lehetséges, hogy Isten azért küldte ezt a lányt, hogy kiszakítsa csendes
börtönéből? Kinyújtotta kezét önmaga számára is érthetetlenül, és elhatározta,
hogy megteszi neki ezt az ígéretet. Fogta a jegyzettömbjét, és ezt írta: „Ígérem
neked, Rita, hogy nem veszem el a saját életem.”

„Írd alá” – mondta.

Aláírta a nevét.

„Keltezd” – követelte.

Hozzáírta a dátumot.

A lány lenyúlt és elvette a
papírt a keze alól. Feltartotta, és újra elolvasta. Aztán gondosan
összehajtotta, és a pénztárcájába helyezte. Elvette az öngyilkossági levelet a
nyitott Bibliából, és elkezdte darabokra tépni.

„Ígérem Istennek, és neked, Dávid”
– mondta – „hogy igaz barátod leszek a mai naptól fogva.”

Másnap Rita főtt étellel jött be
a kórházba. És jött a következő napon, és az azt követő napon. Megbízásokat
bonyolított le számára. Mosott rá. Elkezdtek hosszú órákig beszélgetni, a lány
beszélt, ő meg írta a válaszokat. A lány nagyra becsülte azt, hogy milyen
csodálatosan bánt a szavakkal, így hát vett egy háromgyűrűs iratgyűjtőt, hogy
benne tartsa írásait. A kórház körül a személyzet és a betegek elkezdtek
viccelődni Dáviddal: „Itt jön a feleséged” – mondogatták, valahányszor Rita
közeledett. Dávidnak ez hízelgett. Aligha érdemelne egy ilyen feleséget.

 

Adósságai egyre magasabbra
nőttek. Elhatározta, hogy beperli a nőt, aki elütötte autóval. Rita segítette a
hónapokig tartó jogi eljárásban. A per végén az együtt érző bíróság megítélt
számára 1 000 000 naira kártérítést. Boldogan gondolt arra, hogy
ezzel kifizeti kórházi számláit, és gondoskodik a további gyógyszerkiadásairól.
Azonban ahogy teltek a hónapok, világossá vált, hogy a bűnös nő sokféle módon
ki tudja kerülni, hogy kifizesse a büntetéspénzt. A sok bírósági fellebbezés és
az ítélet kifogásolása lassította és elterelte a kifizetést. Dávid érzelmi
állapota hol fenn volt, hol lenn, a jogi küzdelemnek megfelelően.

 

Időközben Ritát felvették az
ápolónőképzőbe Enuguban, több száz mérföldre távol. Megígérte, hogy nem fogja
elhanyagolni Dávidot, hanem vissza fog térni Makurdiba. Közben talált egy helyi
szolgálatot, amely özvegyek és árvák felé szolgált. Ők beleegyeztek, hogy
felvállalják Dávidot, mint szolgálati feladatot, amíg ő távol van. Amíg
Enuguban tanult, Rita tovább folytatta a beszélgetést levélben, mindennap írt,
ahogy beiskolázásának hónapjai előre haladtak.

Amikor eljött az ideje, diplomát
szerzett. Családja boldog és izgatott volt miatta. Azt akarták, hogy Lagosban
dolgozzon, vagy más vonzó helyen Nigériában. Bárhova felveszik, amit csak
választ, mondták neki. Mivel beszél angolul, még Amerikában is talál állást. De
nem volt hajlandó megfontolni semmilyen feladatot Makurdin kívül. „Ígéretet
tettem Istennek, hogy Dávid barátja leszek” – mondta. „Szándékom, hogy
megtartsam.”

Családtagjai nem örültek ennek.
Elkezdték semmibe venni Dávidot. Azt tanácsolták neki, hogy már több mint
teljesítette neki tett ígéretét. Fenntarthat vele barátságot nagy távolságról
is, bármely városból, postai szolgálattal. Rita figyelt, de úgy érezte, nem
szabad elhagynia Dávidot. Az ígéret, amit Istennek tett, és nem Dávidnak, nem
engedi, hogy egyszerűen tovább folytassa a saját életét. Elment dolgozni a
Makurdi Általános Kórházba, ahol Dávid élt.

 

Ekkor azonban meglátta, hogy
megnyomorítja Dávidot az, hogy a kórházban él és várja a bíróság által megítélt
összeget, hogy kifizesse tartozásait. Sürgette, hogy költözzön ki egyedül. Hogy
független legyen. Dávid nem akart elmenni, azt mondta, nincs hová mennie. De
addig nyaggatta, amíg Dávid módot nem talált arra, hogy az megtörténjen. Egy
gyógyszertárban kapott állást, amely hajlandó volt gyógyszerrel ellátni őt
hitelben. A tulajdonosnak volt egy egyszobás faháza, ahol lakbér nélkül
ellakhatott. Most már el tudott kezdeni megállni a saját lábán és legalább
valamennyit visszafizetni az adósságából.

 

Rita továbbra is látogatta, ételt
hordott, és bátorította hitét az Úrban. Egy előkelő keresztény férfi látogatni
kezdte Ritát az otthonában. Szülei elégedettek voltak vele, mint potenciális
férjjel a lányuk számára. Látta, hova fog ez vezetni, és véget vetett neki.
Megmondta a férfinak, hogy nincs lehetőség arra, hogy férjhez menjen, amíg
hűséges marad az ígéretéhez, hogy gondját viseli Dávidnak.

Dávid megtudta ezt, és úrrá lett
rajta az érzelem. Nem volt mit felkínálnia, de egy nap azt írta: „Rita, hozzám
jössz feleségül?”

Rita habozott. „Isten majd
világossá teszi, hogy össze kell-e házasodnunk” – válaszolta. „Először is, a
szüleim nem helyeselnék. Ők istenfélő szülők. Ők azok a szülők, akiket Isten
adott nekem, és hiszem, hogy nekem kell az ő jóváhagyásuk és áldásuk.” Nagyon
elgondolkodott. „Dávid, azt hiszem, amikor majd újra beszélsz, az mindent meg
fog változtatni. Hiszem, hogy egy napon beszélni fogsz.”

Dávid szíve elszomorodott. Akarta
hinni, hogy egy nap majd újra beszélni fog, de egyszerűen nem tudta hinni.
Bizodalma Istenben, legjobb esetben is törékeny volt. Mos össze volt törve.
Továbbra is ide-oda járt elméjében a szeretet Istenének és a sors Istenének
képzete között. Túl gyakran elfeledte számolni áldásait, és szinte sohasem
hagyta ki az átkait számolni. Olyan valaki lett, akit nehéz szeretni.

 

Ezek voltak megpróbáltatásainak
legrosszabb esztendei. Életét korlátozta és meghatározta megpróbáltatása. A
gyógyszertárban végzett munkájától eltekintve, energiája nagy részét végtelen
próbálkozásainak szentelte, hogy behajtsa 1 000 000 nairáját a nőtől, aki
elütötte autójával. Végül a nő minden késleltető jogi fellebbezése kimerült. Az
ítéletet fenntartotta a bíróság. Már csak az maradt, hogy behajtsa. De nem
hajtott be semmit.

Elérte, hogy a bíróság
közbenjárjon a nő munkaadójánál, hogy letiltassa a fizetését. De amikor már
elkövetkezett volna a letiltás ideje, kirúgták. Titokban újabb állást vállalt.
Amikor Dávid ezt felfedezte, újra próbálkozott az eljárással, és a nő újra
ugyanazt tette. Valahogyan semmi sem változott attól a naptól kezdve, amikor
elütötte az autójával. Még mindig kibújt a felelősség alól. Dávid pedig még
mindig le volt sújtva. Hogyan engedhette ezt Isten? Hogyan lóbálhatta előtte
Isten az 1 000 000 nairát – olyan közel, és mégis olyan messze?

A nő bejelentette, hogy nélkülöz.
Ha Dávid kemény álláspontot képviselt volna, és a rendőrséggel börtönbe küldetné,
minden remény, hogy valamit is kapjon tőle, elveszne. Megakadt, és belefáradt
az igazság üldözésébe. Minden arra irányuló erőfeszítését, hogy elérje, hogy a
rendszer működjön, még nehezebbé tette fogyatékossága. Kevés olyan embert
talált, ha egyáltalán talált, akik türelmesek voltak vele
beszédképtelenségében. Végső megaláztatásképpen, a kormány engedélyt adott
neki, hogy kolduljon a megélhetéséért. Ők is feladták.

Időközben Rita továbbra is, mint
mindig, ellenőrizte az állapotát, időnként ételt hozott neki, és megbízatásokat
végzett számára. Továbbra is bátorította szellemi életében. Gyakran imádkozott
vele, és elvitte gyülekezetbe és evangelizációs hadjáratokra Makurdiban. Elvitte
keresztény ügyvédekhez. De Dávid továbbra is küszködött hitében és érzelmeiben.
Hol fenn, hol lenn. Hol fenn, hol lenn.

Nyolc hosszú év telt el. Mostanra
már mindenki, aki ismerte Dávidot, tudta, hogy afáziája igazi rendellenesség.
És erre az időre már Dávid is tudta, hogy Rita Isten ajándéka volt, és ő
teljesen érdemtelen volt rá. Állhatatos hitének példája szemben az ő hullámzó
hitével néha elviselhetetlen volt. Egy fajta megkönnyebbülést talált azokban az
időszakokban, amikor távol voltak.

 

ÉN (Reinhard
Bonnke) SEMMIT NEM TUDTAM DAVID ÉS RITA TÖRTÉNETÉRŐL, amikor csapatom
Makurdiba jött. 2003 februárjában, a Christ for all Nations (Krisztus Minden Nemzetért, Reinhard Bonnke által
alapított szervezet) evangelizációs hadjáratot tartott ott. Hatalmas
mezőt biztosítottak a világosításunknak és a hangerősítőinknek. Felkészültünk
arra, hogy 200 000 ezres tömegeket lássunk.

Amikor Rita hallott az
összejövetelről, hívta Dávidot és sürgette, hogy menjen el. Azt mondta neki, hogy
az ő keresztény életében még soha nem látott csodát, de hallott arról, hogy sok
csoda történik evangelizációs hadjárataink alatt. Reklám posztereink azt
ígérték, hogy imádkozni fogok a betegekért, ahogy mindig is teszem. Rita nem
ment el Dáviddal az összejövetelre. Bizonyos okból úgy érezte, hogy ez olyan
valami, amit Dávidnak egyedül kell megtennie. Titokban közel állt a
kétségbeeséshez amiatt, hogy nem javult Dávid állapota.

Dávid ugyancsak kétségbeesett
volt. Már a képessége végéhez közeledett, hogy megtartsa Ritának tett ígéretét,
és tudta ezt. Újra öngyilkos gondolatok gyötörték. Valaminek változnia kell.
Ami elég, az elég. Még egy utolsó alkalommal keresni fogja a gyógyulást
Istentől. Ez alkalommal nem orvosokba vagy gyógyszerekbe fogja helyezni bizodalmát.
Nem a bíróságoktól vagy a kormánytól fog segítséget keresni. Böjtölni fog és
imádkozni, és kérni fogja Istent, hogy gyógyítsa meg a Bonnke evangelizációs
hadjáraton. Ha ez nem lenne meg, módot fog találni, hogy felmentse Ritát
ígérete alól. Úgy teszi meg, hogy a sajátját fogja megszegni.

Makurdiban, a nyitó esténken
180 000 ember tolongott a mezőn. Sok ezer beteg ember jött közel az
emelvényhez. Dávid a szélén állt, és annak esélyét, hogy Reinhard Bonnke
imádkozni fog érte, nullának számolta. Elveszettnek érezte magát a tömegben. A
prédikáció végén, ahogy általánosan imádkoztam a betegekért, megfordult és
elment.

 

El kell fogadnia a sorsát,
gondolta. Isten nem törődik vele eléggé ahhoz, hogy meggyógyítsa, és ő sosem
lesz elég jó, hogy kiérdemelje. Bonnkének volt hite a gyógyulásra, de neki nem.
És Isten nem engedi elég közel jutni ahhoz, hogy Bonnke rátehesse a kezét.
Hazament, és leült az ágyára a sötétben. Az asztalán lévő órán világított az
időpont, éjjel 11 óra volt.

Érezte, hogy vékony erecskében
meleg vér kezdett folyni az orrlyukaiból. Felkelt, és keresett egy törülközőt,
hogy elállítsa a folyást. De nem állt el. Tovább folyt egy óráig, és aztán még
egy óráig. Kifogyott a rongyokból, hogy elállítsa a vérzést. Ahogy elkezdődött
a vérzés harmadik órája, felfogta, hogy haldoklik. Talán a vérhígítók átvették
az uralmat.

Úgy érezte, egyetlen utolsó
esélye van, hogy kommunikáljon. Telefonja nem volt, mert nem volt szüksége rá.
Szobája sarkában volt a legfrissebb gyűrűskönyv, amit Rita készített oda az
írásainak. Megkereste a jegyzettömbjét és tollát, és elkezdte írni végakaratát,
néhány tulajdontárgyát Ritára hagyva. Kifejezte szeretetét iránta, és mély
háláját a barátságáért. Most már szabad lesz az ígéretétől, hogy barátja lesz,
írta, és mehet és kereshet egy istenhívő férfit, hogy a férje legyen. Azt írta,
hogy Isten biztos jól gondoskodik valakiről, aki olyan hűséges, mint ő. Azt
írta, hogy ő maga is szabad lesz, és hogy kész arra, hogy megpróbáltatása véget
érjen. Miközben könnyek és vér hullott a lapra, elköszönt, aláírta nevét, és
keltezte – 2003. február 3.

Szobája ajtaját nyitva hagyta,
hogy testét megtalálják a reggeli világosságban. Aztán a fiatalember, aki
annyit küzdött, hogy elveszítse magányosságát, lefeküdt meghalni.

Újabb óra telt el. A vérzés nem
csökkent. Furcsa módon, Dávid jól érezte magát. Miért nem volt gyenge a nagy
vérveszteség miatt? Felkelt, és ránézett az órára. Hajnali négy óra volt. Az
orra még mindig egyenletes sugárban folyt.

Fogta jegyzettömbjét az
íróasztaláról, és kisétált. A város sötét volt. Felette csillagok töltötték be
az éjszakai eget. Hideg közömbösséggel bámult lefelé. Ha soha nem élt volna,
azok a csillagok akkor is tovább ragyognának. Ha abbahagyná a lélegzést, nem
törődnének vele. Nagyon is olyannak tűntek, mint az az Isten, aki készítette
őket.

Sétálni kezdett. Ahogy ezt tette,
elkezdett zokogni, vállai csendesen rázkódtak. Soha nem érezte magát ennyire
egyedül. Ha valaha is szüksége volt a hangjára, hát az most volt. Odaüvöltene a
csillagoknak: „Miért hagytál el engem?! Miért?!)

Egy parki padhoz ért, és leült,
ahogy a hajnal kezdett felragyogni keleten. Még mindig képtelen volt megfékezni
sírását vagy az orrvérzését.

Hajnali öt óra körül valaki, aki
munkába ment, rátalált. Hangját riadalom töltötte be. „Mi történt önnel, uram?”

Dávid ráébredt, hogy inge csupa
vér. Arca piszkos. Ez az ember hívni fogja a rendőrséget. Szájára mutatott, és
megrázta a fejét, hogy tudassa, nem tud beszélni. Aztán gyorsan leírta a lapra:
„Csak orrvérzés. Jól vagyok.”

„Akkor miért sír?”

Dávid úgy döntött, elmondja ennek
az idegennek az igazat. Azt írta: „Úgy tűnik, az Úr elhagy engem. Miért hagyna
el az Úr? Nem érdeklem?”

„Honnan tudja azt, amikor Isten
elhagyja?” – kérdezte az idegen.

Hirtelen, Dávid látta önmagát.
Ott ült azon a parki padon, mert Isten megőrizte, és nem azért, mert elhagyta.
Egyenletesen vérzik már hat órája, és még mindig erős. Már eszméletlennek
kellett volna lennie, sőt halottnak, de tudott állni és járni. Még mindig volt
energiája. Majdnem hallotta, ahogy Rita hangja azt mondja: „Isten szeret téged,
Dávid. Sohasem fog elhagyni vagy eltávozni tőled.” Azok a szavak az ő szájából
olyan erőteljesek voltak, mert ő jobban megtestesítette azokat, mint bárki más,
akit valaha is ismert. Nem volt helye, ahová elrejtőzhetett volna Isten törődése
elől.

Lehajolt, és újra írt: „Nem,
tévedtem, Isten nem hagy el engem. Ő jó volt hozzám. Hiszem, hogy valami jót
fog tenni értem. Fel kell építenem a hitemet.”

Hazament, és rájött, hogy a
vérzés elállt. Összetakarított és elment dolgozni. Dávid vágyott arra, hogy
beszélgessen Ritával erről a különös megpróbáltatásról. Ő volt a legjobb
barátja, mindenki mást meghaladóan. De aztán újra átgondolta. Rita már elég sok
mindenen átment. Az útnak ezt a részét nélküle fogja befejezni.

Arra kérte a főnökét, hívja fel
unokatestvérét, Jánost, aki keresztény volt. Az utóbbi években költözött
Makurdiba, és tudott Dávid állapotáról. János beleegyezett, hogy eljön a
gyógyszertárba. Dávid megkérte, hogy menjen el vele az evangelizálásra aznap este.
Elmondta Jánosnak, hogy a tömeg olyan nagy, hogy szüksége van segítségre, hogy
odajuthasson leges-legelőre. El volt szánva, hogy odajut Bonnkéhoz. Meg fogja
kérni, hogy tegye rá kezét, és imádkozzon gyógyító csodáért. János
beleegyezett, hogy segít.

 

Akkor Dávid leírta imakérését,
hogy Bonnke evangélista elolvassa. Hogy igazolja történetét, vitte az orvosi
dokumentumokat és a kormány engedélyét, amit az állapota miatt ítéltek meg
neki. Azt gondolta, ezzel az információval Bonnkét arra indítja majd a könyörület,
hogy megkérje Istent, tegyen valamit érte.

Este hétkor eljöttek az
evangélizáció helyszínére. Dávid vitte a Bibliáját és a jegyzettömbjét. A tömeg
egy része már egész nap várakozott. Dávid és János együtt az emelvény felé
furakodtak. Hosszú és nehéz küzdelem volt.

 

AZON AZ ESTÉN, AMIKOR ELKEZDTEM
PRÉDIKÁLNI, én nem ismertem a David Attah esetében feltárulkozó drámát. Ő és
János előrejutottak az emelvény melletti lépcsőkhöz. A lépcső aljánál ott állt
Jason Betler, csapatunk egyik tagja. Az ő feladata volt, hogy odafigyeljen,
hogy senki se rohanhasson fel a színpadra hívatlanul.

Dávid oldalba bökte Jasont, hogy
figyeljen rá. Írt a jegyzettömbjébe, és eléje helyezte. „Nyolc évvel ezelőtti
balesetem óta képtelen vagyok beszélni. Találkozót akarok Reinhard Bonnke
evangélistával. Azt akarom, hogy imádkozzon értem, hogy tudjak beszélni.”

Jason láthatta, hogy Dávid el van
keseredve. Szíve megindult rajta. „Sajnálom” – mondta – „de túl sok ember van
itt, akik látni akarják Reinhardot. Nem adhatunk személyes időpontot az ön
számára. De ha marad, Reinhard imádkozni fog minden betegért az összejövetel
végén.”

Dávid nem ezt akarta. Újra
leírta, hogy azt akarja, hogy Bonnke személyesen imádkozzon érte. Elméjében a
sors ellen harcolt. Úgy látta az összes embert a tömegben, mint akik
belenyugodtak a sorsukba. Az ima idején Reinhard a teljes hallgatóság felé fog
imádkozni, és Isten csak azokat gyógyítja meg, akiket Ő választ ki, hogy
meggyógyítson. Dávid ennél jobb esélyt akart. Meg akarta ostromolni a menny kapuit
és kérni, sőt követelni Istentől a gyógyulást. Elméjében úgy gondolta, ha
Reinhard, a hit embere imádkozik érte, akkor meg fog történni. Így, gondolta,
át fog törni a sors szorításán. De ahogy tovább próbálta rábeszélni Jasont,
hogy adjon neki időpontot, Jason továbbra is elutasította.

Ez visszavetette Dávidot egész
életén át tartó érzelmi sémájába. Teljes mértékben visszatért szívébe a magányosság
régi fájdalma. Mivel Jason nem volt hajlandó meghallgatni kérését, Dávid úgy
érezte, Isten nem hajlandó megadni neki a hozzáférést az Ő gyógyító erejéhez. De
ezen az éjszakán, gondolta Dávid, valaminek ebben a jól ismert sémában meg kell
változnia. Az hogy megadta magát ennek az önmagára fókuszáló érzésnek, csak még
több szenvedést okozott. Már elege lett ebből. Ideje, hogy új úton járjon.
Ellene megy az érzéseinek, és megtesz egy hitlépést, és hiszi, hogy Isten még
mindig szívén viseli az ő legjobb érdekét, még akkor is, ha elutasítva érzi
magát.

Ő és János elmentek mintegy 30
méterre a tömegbe, ahol Jason még mindig láthatta őket. Jason emlékszik rá,
hogy Dávid élénkpiros inget viselt, és könnyű volt nyomon követni.

 

A megtérő ima után megszólítottam
a beteg embereket a tömegben, ahogy mindig is teszem. Kértem őket, hogy tegyék
kezüket testük azon részére, amelynek gyógyulásra van szüksége. Aztán elkezdtem
imádkozni.

 

Ahogy Jason leírja, látta, hogy
Dávid a feje hátuljára tette a kezét, és azonnal a földre zuhant, mintha valaki
ledöntötte volna.

 

Dávid megtapasztalta azt, amit
Jason látott, de más módon. Az ő bizonysága úgy hangzik, hogy kezét a fejére
tette, és érezte, hogy erős fény melege ragyog rá fentről. Azt gondolta, hogy
egy lámpa az evangelizációs mezőn. Valami azt mondta neki, nézze meg. Amikor felnézett,
a fény lelövellt köréje. Olyan erőteljes volt, hogy behúzta őt. Kinézett a
fénynyalábból unokatestvérére, Jánosra. János nyilvánvalóan nem látta a fényt,
mert a színpadot nézte normálisan. Dávid megpróbált kinyúlni és megragadni
ingujjánál fogva, hogy elérje, hogy ránézzen a fényre, de nem tudott a fényen
túl nyúlni. Vette a jegyzettömbjét, hogy írjon Jánosnak egy üzenetet, de a
kezei túl gyengék voltak ahhoz, hogy leírjon egyetlen betűt is. Úgy érezte,
különös módon el van vágva a valóságtól.

A körülötte lévő emberekre
nézett. Úgy tűnt, senki más sem vette észre a fényt. Egyedül volt ebben a
megtapasztalásban, de alig érezte magát magányosan. Egyedül volt Istennel, és
borzongott az Ő szeretetétől. Egy kéz nyúlt le a fénynyalábon keresztül, és
megérintette hátul a fejét. Valamit eltávolított. Azonnal érezte, hogy
megkönnyebbült egy nagy tehertől.

A fény elkezdett halványulni, és
a földön találta magát az evangelizációs összejövetelen. Hogyan került oda?
Zavarodottnak érezte magát, és azon tűnődött, valóban megtapasztalta-e a fényt,
vagy álom volt-e. Úgy érezte, mintha még mindig álomban lenne. Ahogy jobban
magához tért, azt gondolta, hogy esetleg a vérveszteség miatt esett össze, vagy
az alváshiánytól, vagy még a megelőző többnapos böjtöléstől – vagy ezek
összhatásától.

János gyorsan talpra segítette.
„Mi történt veled?” – kérdezte.

Dávidnak nem volt válasza. Még
csak nem is gondolt arra, hogy használja a jegyzettömböt. János tovább beszélt,
de Dávid nem tudott a szavaira koncentrálni. Még hatása alatt volt a fény
megtapasztalásának és a kéznek, amely eltávolított valamit a fejéből.

 

Ennél a pontnál Jason Betler
arról számol be, hogy látta, hogy Dávid újra feje hátuljához nyúl, és megint a
földre esik. Pontosan ugyanaz történt, mint előtte.

 

Dávid újra megtapasztalta, amit
Jason látott, de nagyon eltérő módon. Azt mondta, hogy hirtelen visszajött a
fény. Ez alkalommal még erőteljesebb volt. Megint unokatestvérére, Jánosra
nézett, de János megint nem látta a fényt. A kéz visszatért, és megérintette
feje hátulját. Újból eltávolított valamit, és Dávid könnyebbnek érezte magát.
Ez alkalommal azonban más érzése is volt; tudta, hogy kapott valamit Istentől.
A fény eltűnt, és ő ott találta magát a földön.

János talpra segítette.
Összezavartnak és egy kicsit mérgesnek tűnt. A tömeg hullámzott körülöttük. Az emberek
felemelt kézzel erősen imádkoztak. „Ki lökött le, Dávid?” – kérdezte. „Ki tette
ezt veled?”

 

Dávid Jánosra nézett, és nyolc év
óta először egy szó a fejében megtalálta az erőt, hogy száját válaszra
késztesse. ”Jézus” – mondta recsegő hangon.

Jánosnak leesett az álla. A
szemét meresztette. „Mondtál valamit?”

„Jézus” – ismételte meg Dávid.
Úgy érezte, hogy ragyog. Nem jutott volna a szívébe, hogy bármi más szót
mondjon, mint Isten Fiának drága nevét. „Jézus.”

Jánosnak elakadt a lélegzete.
„Dávid, én hallottalak.”

„Jézus, Jézus, Jézus” – mondta
újra és újra Dávid. Elkezdett körbejárni ezt mondogatva. Rekedt suttogás volt,
de csoda volt. Megállt és újra unokatestvérére nézett, vállon ragadta.
„Köszönöm, János” – mondta.

János szeretettel megmarkolta két
karjával. „Isten meggyógyította az unokatestvéremet!” – kiáltotta a körülötte
lévő embereknek. „Isten meggyógyította! Nyolc év óta először újra tud
beszélni!”

 

A színpadról kértem azokat, akik
gyógyulást nyertek, hogy közelítsék meg az emelvényt. Meg akartam osztani azzal
a hatalmas tömeggel, amit Isten azon az estén cselekedett. János visszarohant
Dáviddal oda, ahol Jason Betler állt. Elmondta neki, hogy Dávid nyolc évig
képtelen volt beszélni a balesete óta. Most pedig beszél.

„Jézus” – mondta újra Dávid, és
folyt a könny a szeméből. „Jézus.”

 

Jason felhozta őt és Jánost a
lépcsőn, hogy találkozzanak velem. János újból elmagyarázta Dávid történetének
hátterét.

Én a tömeghez szóltam: „Ez az
ember, akit David Attahnak hívnak, nyolc évig képtelen volt beszélni” –
mondtam. Felbolydult a közönség. Nem tudtam, hogy Dávid jól ismert volt sokak
számra Makurdiban. Voltak, akik felismerték. Közel helyeztem a mikrofont a
szájához. „Hallgassuk meg, hogy Dávid megtesz valamit, amit nem tett már nyolc
éve” – mondtam. „Számolj velem, Dávid. Mondd egy.”

„Egy” – mondta Dávid recsegő
hangon.

„Kettő.”

„Kettő” – ismételte.

„Három.”

„Három.”

„Négy.”

„Négy.”

 

Hirtelen Dávid térdre rogyott, és
zokogott a hálától. Egyszerűen úrrá lett rajta, és fogalma sem volt, hogyan
köszönje meg Istennek a gyógyulás nagyszerű ajándékát.

 

NOVEMBERBEN VISSZATÉRTÜNK, hogy
Nnewiban evangelizáljunk, ami egy újabb város a Niger folyó deltájában. Dávid
eljött megnézni bennünket. Fültől fülig sugárzott, és folyékonyan beszélt most
már teljes hangon. Meghívtam az emelvényre, hogy mondja el történetét ennek a
400 000 fős tömegnek. Örömmel megtette. Később elmondta nekünk, hogy
hangjának ereje folyamatosan tért vissza a Makurdi evangélizáció után. Azonban
amikor a hangja elfárad, még mindig visszasüllyed suttogássá.

 

Decemberben visszatértünk
Warriba. Egy újabb város a Niger deltájában a tengerpart mellett. Dávid ismét
eljött, és ez alkalommal már senki meg nem állíthatta a beszédben. Arca új
fényt hordozott. Bemutatott bennünket egy gyönyörű, Rita nevű fiatal nőnek, a
menyasszonyának, mondta. Őt látva könnyen megérthettük örömét.

 

Megkértem csapatomat, vigyék el
mindegyiküket, és vegyék fel történetüket. Akkor tudtam meg, hogy gyógyulása
után Rita elvitte Dávidot szüleihez, látogatóba. Rita anyja kiment eléjük az
ajtóhoz. Jól ismerte Dávidot, és nem látta örömmel.

„Szervusz, Anya” – mondta neki,
és arca csodálatos mosolyra fakadt.

Rita anyjának tágra nyílt a
szeme. Kezét az arcához kapta. „Dávid, te beszéltél?”

„Jézus meggyógyított” – mondta.
„Isten olyan jó.”

Rita megkérdezte döbbent anyját,
behívná-e Dávidot. Anyja bólintott. Oly sok érzelem bújt meg üres tekintete
mögött: döbbenet, harag, csalódottság, neheztelés, zavar – és azokat az
érzelmeket csak még rosszabbá tette a bűnérzés, hogy ezeket érezte Dávid iránt
– olyan valaki iránt, akit Isten nyilvánvalóan annyira szeretett.

 

Rita tudta, mit kell azután
tennie.

Kézen fogva bevezette Dávidot a
házába, és a hálószobájába. Volt ott egy könyvespolca. Tele volt
jegyzetfüzetekbe kötött nyolcévnyi társalgással. Egész mostanáig az ő kincsei
voltak. Elkezdte felhalmozni a jegyzetfüzeteket Dávid kinyújtott karjaiba.
Anyja karjait is megrakta. Amikor a polc üres volt, a hátsó ajtóhoz vezette
őket, és ki az udvarba. Ott egy hatalmas hordó volt elhelyezve. Egyenként fogta
a jegyzetfüzeteket, és kezdte beledobálni a hordóba. Aztán belocsolta
benzinnel, és beledobott egy gyufát.

Ahogy a könyvek lángra lobbantak,
könnyek áradata szabadult el lelkéből. Átölelte Dávidot.

„Hallani akarom, hogy beszélsz,
Dávid” – mondta.

„Beszélek” – mondta Dávid.

„De soha ne hagyd abba. Soha ne
hagyd abba, hogy beszélsz hozzám, Dávid. Ígérd meg.”

„Megígérem” – mondta.

 

Ma már Mr. és Mrs. David Attah
elvégezték a Bibliai Főiskolát, hogy felkészüljenek egy életre szóló
szolgálatra. Dávid gyógyulása széles körben ismertté vált a nigériai orvosi
körökben, valamint a legtöbb gyülekezetben, abban az afrikai régióban. Dávid és
Rita együtt utaznak, és soha egyetlen alkalmat el nem mulasztanak, hogy
elmeséljék, mit cselekedett Isten értük.

 

Az övék csak egy a sokmilliónyi
történetből ennek a nagy aratásnak elme-zsibbasztó statisztikájából. Akkor
kinek is a története ez? Dávid gyógyulásának története, és Rita ígéretének
története, és még több. Isten Afrika iránt érzett szeretetének története. Az Ő
szeretete mindnyájunkat képessé tesz arra, hogy tanúi legyünk az Ő üdvözítő
kegyelmének, és az Ő gyógyító erejének is. Istené legyen minden dicsőség.

 

Amikor történetét mesélte,
döbbenten hallottam, hogy Rita azt mondja, hogy mielőtt Dávid meggyógyult, még
soha nem látott csodát. Ellent kell mondanom. Nyolc éven át ő Isten
szeretetének emberi tükre volt. Az is csoda volt, és egy elmondásra érdemes
történet.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy Márai Sándor-féle blogbejegyzés margójára

2010 május 27. | Szerző: ildiko0610

Mi történik az emberekkel? A nyomor, a szegénység, a tévé által a gondolkodásról leszoktatott agy mire képes még? Nem csak arról van szó, hogy van-e rajta mellény, gárdista ruha a Parlamentben.. A tettek mögött egyfajta szellemiséget kell látni. De ez a szellemiség, cseppet sem “keresztényi”. Ahogy nem olyan rég is írtam: az emberek szeretnek címkéket akasztani mindenre. De a címkék már sokszor köszönő viszonyba sincsenek a valósággal.. Elég kimenni egy kínai piacra. Azt mondja a Biblia, hogy sokan fogják majd az utolsó ítéletkor azt mondani Jézusnak: Uram! Uram! És Ő akkor majd csak ennyit mond: Soha nem ismertelek benneteket!

Tehát a kereszténység nem egy mondat, nem egy “címke” hanem egy életforma. És ennek az életformának az alapköve Jézus Krisztus, maga az Ige. A Biblia pedig a mérőzsinór, amihez a cselekedeteinket igazítani kell, ami alapján meg kell vizsgálni mindent, hogy Igei-e. Az az ember, aki szidja Isten választott népét a zsidókat, az, aki embereket a faji hovatartozásuk miatt ítél az jóra nem számíthat ha meg nem tér a végső ítéletkor. Mert mindannyian megállunk egyszer Jézus ítélőszéke előtt és felelni fogunk mindarról, amit ebben a testben elkövettünk..

Nemrég kezembe került egy napló részlet Márai Sándor lejegyzésében. Ijesztő, hogy amit 1945!-ben írt ma ismét milyen aktuális Magyarországon…

Idemásolom, tanulságul

Elmenvén széles e világra..

2010 március 14. | Szerző: ildiko0610

Sziasztok!

Jézus Krisztus a Máté evangéliumában azt mondta a tanítványoknak: “Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Engedelmeskedve tehát Jézus parancsának hetente egy evangelizációs csoporttal járjuk Budapest tereit, utcáit és hirdetjük az embereknek az örömhírt. Megtapasztaltam, hogy ahogy az Ige is mondja, Isten ismeri az övéit, készíti azok szívét akiket elhív, így nem kell erőszakosan odamenni az emberekhez, mint a Jehováknak, Isten az Ő Szelleme által megmutatja, hogy hova “vessük ki a hálónkat.” Két testvérnővel – jómagam harmadikként – egy negyvennapos böjtbe kezdtünk kedden, amit naponkénti váltásban egymás családjáért, egymás életéért az Úrnak ajánlottunk. Kedden Zsuzsa az egyik böjttársam azt mondta, hogy kezdjük a böjtölést egy közös imával, menjek el hozzá. Mondtam, hogy eligérkeztem az evangélizációra és kértem, jöjjön ő is oda. Azt mondta fáradt, így nagyon megörültem amikor megláttam a megbeszélt helyszínen. Éppen hogy üdvözöltük egymást, mikor az Úr Szelleme egy házaspárra hívta fel a figyelmemet. Odamentünk de a “szószóló” a hölgy azt mondta, köszöni szépen, ő római katolikus, rengeteg Jehova tanúja baráttal, Ő a Vidám Vasárnapon csak nevetni szokott, nem érdekli a dolog.El is mentek, de – mit ad a véletlen? – rossz felé indultak, így mikor a tévedésre rájöttek ismét ott voltak előttünk. Mondtam Zsuzsának, hogy jöjjön és ismét odaléptem eléjük azzal az egyszerű mondattal, ami Istennek hála : betalált. Tudták, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz? Hogy ma is gyógyít és szabadít minden betegségből és problémából? – azzal elkezdtem mondani, hogy az én édesanyámnak hét agyműtétje volt, Zsuzsa édesanyjának viszont hét agyvérzése és mindkettőjük életét az Úr mentette meg. Először úgy tűnt semmi nem történik, mindketten ellenkező irányba néztek el a fejünk felett, aztán Isten Szelleme egyszerre megérintette őket és elkezdtek zokogni. Beszélgetni kezdtünk arról, hogy a Biblia mit mond a megtérésről, hogy Jézus azt mondta, hogy szükséges mindenkinek megvallani a hitét Istenben, és utána szükséges újjá születnie víztől és Szellemtől. Hamarosan mindketten könnyes szemmel mondták el a megtérők imáját – dicsőség Istennek. Isten szíven találta őket. Később a személyes beszélgetéskor kiderült, hogy a férfinak Mihálynak agyi strock-ja volt, és nem gyógyult fel még minden tünetéből. Elmondtuk nekik, hogy szombaton vízkeresztség lesz, megmutattuk a Bibliából, hogy Jézus azt mondta, hogy szükséges nektek víztől és Szellemtől is újjászületnetek, majd kölcsönösen telefonszámot cseréltünk, hogy majd hívjuk egymást, meglátják még hogy eljönnek-e. Pénteken délelőtt felhívtam őket, Hajnalka azzal kezdte, hogy éppen mennek le a vidéki rokonokhoz. Mondtam, hogy gondolom akkor a vízkeresztség tárgytalan, de akkor is érdekelne, hogy hogy vannak, hogy telt az elmúlt két napjuk. Éreztem a hangjukban a feszélyezettséget, ezért azt mondtam, hogy ha megengedik akkor is felhívnám őket néha, mert igaz, hogy Jézus Krisztus megszerzett minden javat itt a földön is számukra, de ha nem ismerik a jogaikat, az ördög megakadályozza hogy átvegyék Istentől, ők is járhatnak úgy mint az az angol szobalány, akinek a története itt a neten is kering. A nevezett szobalány ötven évig szolgálta a grófnőt, annak haláláig. Halála előtt adott neki egy levelet köszönetnyilvánítás közepette a grófnő, amit – mivel nem tudott elolvasni, de roppant becses ajándéknak tartotta bekereteztetett és a falra kifüggesztett. Élt tovább szolid körülmények között, míg egy forgatócsoport nem érkezett az otthonában, akik a grófnőről forgattak. A riporternő látta meg a bekeretezett írást a falon, amit elkért a szobalánytól, majd pár nap múlva ügyvédekkel tért vissza: az írás a grófnő végrendelete volt és tartalmazta, hogy egy jelentős életjáradékot hagyományozott a hűséges szobalányára. Az övé volt előtte is, de mivel nem tudott olvasni, így nem tudta a jogait, nem tudta örökbe venni. Elmondtam Hajnalkának, hogy ha megengedi, addig amíg a biblia olvasás és Isten Igéjének a hallgatása által meg nem erősödik a hite, szeretnék segíteni abban, hogy  az Istentől kapott jogait birtokba tudja venni, segíteni szeretném a tanítvánnyá válásban őket. Megköszönte, elköszöntünk. Kora délután csörgött a telefon: Hajnalka volt. Azt mondta, hogy amikor utoljára beszéltünk ki volt hangosítva, ott volt egy “illető” aki sok dolgot mondott neki a Hit Gyülekezetéről. Félbeszakítottam, megkérdeztem, hogy visszahívhatom-e, hogy ne az ő telefonszámlájára meséljek neki a saját bizonyságaimról. Igent mondott, majd mikor visszahívtam belevágtam a “lecsóba”. Elmondtam, hogy jómagam is már több mint 14 éve tanítvány lehetnék, akkor hívtak először a gyülekezetbe, de én a “kéretlen jóakarókra” hallgattam, akik hozzám hasonlóan egyszer se voltak ott, de “jól informáltan” közölték, hogy az egy szekta, hogy ott elveszik az emberek pénzét stb.

Nem vizsgáltam meg, nem mentem utána: elfogadtam, ítélkeztem az ő elmondásuk alapján. Aztán eltelt tíz év, dicsőség Istennek, hogy ismét küldött valakit a gyülekezetből, akkor már formálódtam annyit, hogy azt mondjam: elmegyek megnézem, nagy szám van, mi bajom lehet, legfeljebb eljövök és kész. Azóta már tudom, hogy azok a frusztrált emberek, akik saját életüket nem képesek irányítani, önkéntesen akadályoznak meg másokat, hogy Isten segítsen nekik. Isten Igéje is azt mondja: nézd meg a gyümölcsöket, és tudhatod, hogy jó úton vannak-e a tanácsadóid vagy nem. Azok, akik boldogtalan házasságban élnek, esetleg elváltak, akik valamilyen szenvedélynek a rabjai, vagy egyszerűen csak szeretet nélkül valók, magányosok, hogy is próbálhatják meg hogy másoknak a boldogságról tanítsanak bármit is? A vak vezet világtalan tipikus esete lenne. Tehát elmondtam Hajnalkának, hogy én is hallottam hogy elveszik a pénzt, hogy szekta stb de én elmentem és ez volt életem legjobb döntése. Ezután elmeséltem Isten pár csodatételét az életemben. Ezután még rákérdezett, hogy biztos nem fognak utólag se tagdíjat szedni stb mikor elmondtam, hogy én egy évig nem fizettem tizedet, néha adtam adományt, néha nem, és soha senki nem kérdezte meg, nem kérte számon rajtam mint ahogy máson sem. Senki nem tartozik számadással egyedül Istennek. Isten látja a szívünket, látja a pénztárcánkat, Isten előtt nincs titok. Elmondtam, hogy mikor életembe először szíven ütött Isten Igéje arról, hogy mindenünk Istené, hogy mindent tőle kaptunk akkor többszöri nekifutásra kipakoltam az összes pénzt ami a pénztárcámban volt – lesz ami lesz alapon – és másnap isten egy olyan hatalmas áldásban részesített, amilyet előtte el se tudtam képzelni. Isten egyedül arra kiváncsi, hogy megbízunk-e benne, abban, hogy Ő képes bennünket eltartani, jól tartani, hogy rá merjük-e bízni magunkat az Ő gondviselésére. Elmondtam, hogy Ádámnak és Évának is az volt a legnagyobb bűne, hogy nem bíztak Istenben, hogy akarták a tőle való független tudás gyümölcsét. A negatív hit, a bizalom hiánya volt a bűnbeesés valódi oka és ezt kell megtanulnunk újra. A beszélgetés végén Hajnalka megígérte, hogy eljönnek. Szombat reggel aztán a megbeszélt helyre értük mentem és elmentünk a gyülibe. A vízkeresztség előtt énekeltünk, dicsértük az Urat, ekkor az Úr ismét megérintette őket, sírtak, nevettek felváltva. Az igehirdetés után odavittem őket Pajor Tomihoz, hogy áldja meg mindkettőjüket. Megkérdezte a nevüket, majd felszólította őket, hogy mondják ki hangosan, hogy megbocsátanak mindent a másiknak. Elmondták, majd Pajor Tamás azt mondta: Uram, Te hallottad az ő megbocsátásukat egymás iránt, Te azt mondtad, hogy bocsássunk meg egymásnak és Te is megbocsátasz akkor nekünk. Köszönöm Neked és kérlek áldd meg őket, áld meg az Ő házasságukat, újítsd meg, szenteld meg. Mire a végére ért, addigra mindkettőjükből felszakadt a zokogás – Isten megérintette ismét őket. Nem ragozom. A vízkeresztség után abban maradtunk, hogy jönnek máskor is, hogy nézik a Vidám Vasárnapot és meghívtak az otthonunkba is egy jó kis beszélgetésre. 🙂 Dicsőség Istennek!